Rég járt Budapesten. A munkája külföldre szólította, egyik városból utazott a másikba, egyik fellépést követte a másik. Halálos fáradságot érzett, amikor úgy döntött, hazajön pár napra.  

Nem tudta, hova megy, mit akar, amikor aznap villamosra szállt. A Dunapart legszebb útján haladt. Kevesen utaztak, mindenkinek akadt ülőhely. Kora délután volt. Tűnődve nézegette az utasokat, amikor észrevette a kislányt. Srévizavé szemben ült vele, a túloldalon. Épp rálátott. A kislány a vele szemben ülő fiatal férfit nézte figyelmesen. Látszott, összetartoznak. A férfi beszélt, a gyerek hallgatta. Apja lehetett, egy-két szófoszlányból ez ki is derült.

A teljes, odaadó, gyermeki figyelem úgy vonzotta muzsikus barátom tekintetét, mint a mágnes. A kislány figyelme kivételes figyelem volt, még odaát az ártatlanság tartományában, de egy-egy rezdülése már a születőben lévő nőé. Most a kislány elmosolyogta magát. Halvány volt ez a mosoly, tétova, a szeme csodálkozó kerekre nyílt. Megnyalta a száját, a homlokát összeráncolta. Aggodalmas lett a tekintete. Elnyílt a szája, a szeme kékje kivilágosodott. Valamire finoman biccentett, aztán rögtön utána, alig mozdulva, megrázta a fejét. Derűs volt a szeme, mélyre néző. Megint az a finom mosoly. Kicsit hitetlenkedő. Halkan felnevetett, aztán elkomolyodott az arca. Amikor nevetett, két kis gödör jelent meg az ajka fölött. Most megrezdült, finom döbbenet ült a szemében, felhúzta a szemöldökét, úgy nézett az apjára. Aztán elnyugodtak a vonásai megint. A pillanat töredékére sem vette le a tekintetét róla.  

A barátom izgatottan figyelt. Rég nem látott ilyen éteri tisztaságú érzékenységet és ilyen kizárólagos figyelmet. A finom gyerekarc a beszéd minden árnyalatát hűen tolmácsolta. Miközben a kislány egyetlen szót sem szólt, mégis izgalmas, finom párbeszéd zajlott a villamoson.

A muzsikus emlékeibe egy régi pillanat tolult, aztán arra gondolt, olyan ez, mintha filmet nézne, kedvenc svéd rendezője filmjét, melyben elképzelhetetlen lassúsággal halad a történet, a vásznat kitölti egy arc, néha elhangzik egy szó, félbe marad egy mondat. A néző a beszédes tekintetre hagyatkozik, a szemek játékára. Hosszú percekig nem történik semmi, csak az arc rezdülései, a száj apró rándulása, a szemekben a fellángoló és kihunyó fények mesélnek. Így nézte a kislányt. Mint valami színházi jelenetet. Az is volt. Megbabonázó erejű képsor.  

A kislány nyolc-tízéves lehetett, vékony, pipaszár lábakkal, hosszú karokkal. Szőkésbarna, egyenes szálú haja nem ért a válláig, a rakoncátlan szálakat a füle mögé szorította egy színes csat. Térdig érő vászonnadrág volt rajta, csillogó betűkkel teleírt, testhez simuló metálbordó trikó. Kissé görnyedt tartásban ült, a kezét az ölében tartotta, szemét a vele szemben ülő apjára szegezte, teljes lelkéből hallgatta, amit mond. Az, mint egy felnőtthöz, komolyan beszélt a kislányhoz. A villamos zajától alig lehetett érteni valamit. Egy mindkettőjüket érdeklő történet volt a téma.  

A muzsikus a kislány arcát nézte teljes elragadtatással, s valami derűs, tiszta, hirtelen támadt erőt érzett magában. Megnyugodott, bár nem gondolt arra, hogy nyugtalan lenne. De elomlott benne valami réges-régen hiányzó, otthonos érzés. Hátradőlt az ülésen és arra gondolt, milyen régen nem volt ilyen békében önmagával. Eltűnt a kislány arca és régi képek tolultak elébe.

Látja magát egész kicsi gyerekként. Egy fűrészt penget a nagyapjával. Különös hangok szállnak ki belőle. Máskor kiszáradt, lehéjazott bodzafa botokkal dobol. Fekszik egy nyárfa alatt, a szél hangját figyeli, s közben ütögeti egymáshoz a botokat.  

Változik a szín.  

Szülei hálószobájában áll, az öltözőasztal tükrének három tábláját úgy fordítja, hogy több oldalról is lássa magát benne. Áll és vezényel. Beethoven szimfóniájának hangjai töltik be a szobát, a kisfiú teljes elragadtatásban, lázas, szent indulattal dirigál. Hol megfeszül a teste, hol ellazul, vékony, hosszú karja lendületes íveket ír a levegőbe, haja a homlokába hull, könnyek borítják el a szemét…  

Megint más a színtér.  

Küszködik. Képtelen közönség előtt muzsikálni. Meg kell vívnia a félelemmel, hogy nem tud kiállni a színpadra. Hiába bíztatják tanárok, mesterek, hiába könyörgött az édesanyja – neki köszönhette a zenére találás minden örömét és kínját –, minden hiába.  

És egyszer csak megfordult minden. Anyja halála után, mintha sosem lett volna, a fellépések előtti minden félelme, testi fájdalma, tünete elmúlt. Keresett, de nem talált rá magyarázatot, mi történt vele. Mi zajlott le a lelkében, a gyomrában, az agyában, amikor húszévesen, anyja temetése után néhány héttel egy tekintélyes versenyen játszott. Olyan nyugalommal lépett a színpadra, olyan könnyed biztonsággal nyert meg minden fordulót, amit álmában sem remélt.  

A villamos a végállomáshoz ért. A kislány – észre sem vette –, már rég leszállt. A barátom nem mozdult. Maradt a helyén. A visszaúton már nem kereste a találkozást senkivel. Úgy mesélte, azon a délutánon végre megérkezett. Önmagához…?  

 Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemcsalád mint pozitív értékgenerációkon átívelő együttműködésGenerációk együtt