Ez a boríték maga volt a különlegesség, az egyedi, a senkinekilyennincs. Maga volt a távolság és a távolságban a közelség, a rám gondolás, a levelet írni nem szerető Ómamám nagy tette. Soha nem felejtette el. Kibontottuk a kis borítékot és anyu felkiáltott: Ó, a marcisor!  

A marcisor – magyarul úgy fordítanám, hogy márciuska –, nem más, mint apró figyelmesség. Körömnyi, többnyire aranyozott fémből készült bizsu, román néphagyományból itt maradt jelképes ajándéktárgy. Egészséget és tavaszt köszönt és kíván vele egyik ember a másiknak. Férfi nőnek, rokon rokonnak, szerelmes a szerelmesének. De még a gyerekek is megajándékozzák egymást. Mi Ómamától négylevelű aranyozott lóherét kaptunk a borítékban, összesodort fehér és piros selyemszálon.  

Ezt a román tavaszváró gesztust az idők folyamán sokan a romániai magyarok közül is átvették. Így kaphattam egyik író-olvasó találkozón nemrég egy kis aranyozott lovacskát piros-fehér selyemszálon. Kedves fiatal nő adta a kezembe. Ránéztem, marcisor? Honnan tudja? – kérdezte. A temesvári nagymamám… mondtam, és eszembe jutott annyi minden.  

Az is, hogy amikor visszafelé utaztunk, Ómama Aradon – akkor ott volt a vámvizsgálat – mindig leszállt. És minden alkalommal úgy tett, mintha szívet tépő búcsúzkodásában nem tudna elszakadni a Budapestre tartó vonattól. Ágaskodott a sínek között, nyújtózkodott föl az ablak felé, fél karjában, táskájában a vámosok által elvett holmikat szorongatta és kiabált:  

– Kisunokám!  

Majd a nyaka tört, úgy nézett fölfelé, integetett, lengette a zsebkendőjét, pedig még el se indultunk. Mi meg ott szorongtunk a kupéban, anyám küldte volna haza, menjen már. De Ómama nem tágított. Addig ügyeskedett, míg valahogy föltornászta magát a vonatlépcsőre és minden elvett holmit odatuszkolt nekem. Akkor még jó világ volt arrafelé, adott, amit csak tudott, borsot, szemeskávét, és visszacsempészte anyu leánykori ékszereit. Mind elvették, de Ómama, akinek haza kellett volna vinnie, az utolsó darabig visszavarázsolta. A ruhámat tömte meg, én meg vittem anyunak, aki a fülkében majd rosszul lett, amikor észrevette, miben mesterkedtünk.  

Kiintegettem, most már menj, Ómama, menj haza a Prayer utcába, a köves udvaron át, abba a kis saroklakásba, ahol nyaranta annyi jó ért engem.  

Jaj, menj már, Ómama, menj innen a sínektől. Menj haza, mesélj el mindent a Weisz néninek, tudom, ott fog várni a lépcső alján, tördeli a vékony kezét, ahogy szokta:  

– Na, jól ment minden, Karola?  

– Alles in ordnung – fogod mondani, a Weisz nénivel mindig átváltotok németre, és elmeséled, hogy ezek még azt a kis szemeskávét is elveszik, hogy a frász rázza ki őket. Mesélj csak el mindent, aztán pörköljetek meg egy marékkal a kávéból, ott fog illatozni a platni fölött ámulatom tárgya, a kézzel tekerhető pörkölő masina, aztán daráld meg a szemeket az öreg kávédarálóval, ahogy tanítottad, mindig csak annyit, hogy friss legyen. És majd megisszátok a Weisz nénivel úgy törökösen, édes Ómama, itt van a kávéd illata az orromban. Jaj, a reggeli kávék, ott a macskaköves udvar sarkában! Menj csak, menj, Ómama, még bajod lesz itt a vágányok közt.  

Bent a fülkében anyám remegő kézzel próbálta visszagyömöszölni a holminkat a széttúrt bőröndjeinkbe, ahonnan a szépen hajtogatott ruhák közül a vámosok, mintha röntgenszemük lett volna, már kiemelték a kávét, a szemes borsot, anyám lánykori ékszereit, az arany karkötőjét. A citromot nem találták meg, azt a cipőkbe dugtad, Ómama.  

Mondom, Aradig te voltál a kísérőnk, az volt a szabály, ha van velünk egy román állampolgár, az visszaviheti, amit a vonaton, a vámvizsgálat során elvesznek. Megmutattad a papírjaidat, a vámosok meg átadták a borsot, a kávét, anyám lánykori arany karkötőjét, na meg a két ruhára való szép selymet, megtalálták persze azt is, azt sajnáltuk a legjobban.  

A temesvári vonat akkoriban mindig megállt Aradon, ott volt az útlevélellenőrzés meg a vámvizsgálat. Nem tudom, most hogy van, régen utaztam arrafelé, mondják, Temesvár megszépült, olyan, mint fénykorában, ami anyám fénykora is volt, meg a tiéd, Ómama. És fénykorát élte a Carlton, a Lloyd, ahol a nagy bálokon sorra nyertétek a táncversenyeket, előbb te, aztán a lányod. Elmegyek majd Temesvárra, csak félek, nem lesz már semmi olyan, mint veled.  

Egy alkalommal is, emlékszem, állt a vonat, te meg egyszer csak eltűntél a vágányok közül, és nemsokára ott pisszegtél nekem a kupésor végén, el nem tudom képzelni, hogy másztál fel a magas vonatlépcsőre, pisszegtél és integettél, gyere, gyere már! Anyám is odanézett, idegesen fölszisszent.

– Mit akarsz megint, anyu?!

Ómama kapkodva intett, a gyerek jöjjön, a gyerek, gyorsan. Én meg mentem, az egy-két bámészkodó utas helyet adott, szinte toltak Ómama felé, az meg átölelt, heves mozdulatokkal tartott a fél karjában.

– Jaj, kis unokám, de sokáig nem látlak, milyen szép nagylány leszel, amikor újra jöttök, okos légy ám, vigyázz a szép ruhádra…  

Csak mondta, mondta, és közben a ruhájából dugta át az enyémbe az összes elvett holmit, közte volt anyám lánykori kincse, vékony aranyláncon egy brillekkel és gyémánttal kirakott gyönyörű medál, az lett a megmentőnk a nehéz években. Akkor már tudtam, hol van Pesten a Kinizsi utca, benne a zálogház, rendszerint én vittem oda a medált, álltam a sorban és viszolyogva hallgattam a becsüst, ahogy szemében az órásoknál látott nagyítóval diktálta a kisasszonynak:  

– Arany medál brillel, körben gyémánttal díszítve, foglalat hibás, kétezer forint…  

Beszélt, beszélt hozzám a vonaton Ómama, gyorsan járt a keze, nekem még a szoknyámat is föl kellett fognom, mert a vég selymet is odatuszkolta. Menj gyorsan, vidd anyádnak, siessetek, súgta, aztán leszállt, még integetni se volt kinek, eltűnt, mire ki tudtam nézni az ablakon.  

Marcisor… Már sok éve nem jön tőled a kis márciusi medál, a piros-fehér aranyszálon… De március elején mindig velem vagy… mindig, az idők végezetéig.  

 Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

családban élniblogschäffer erzsébetcsalád mint pozitív érték