Kötelező telefon vagy örömteli beszélgetés? – kapcsolat a szülőkkel

Miért akarunk megfelelni a szüleinknek akár ötvenévesen is?

– Mielőtt azt gondolnánk, hogy a probléma – ha egyáltalán problémának lehet nevezni – újkeletű, akkor gondoljuk át, hogyan érünk felnőtté. Sok állat már a születés utáni pillanatokban képes lábra állni, nagyon hamar önállóvá, ivaréretté válik, és nem szorul védelemre. Az embergyerek viszont hosszú éveken – sőt, gyakran két évtizeden – át fizikailag és lelkileg is kiszolgáltatott, hogy a jelen társadalmunkban kitolódott szocializációs jellemzőkről ne is beszéljünk… Fura, de az embernél igazából a szülő jóindulatán, és legfőképp szeretetén múlik, hogy gondozza, ellássa, megvédje és felnevelje a kicsinyét. És mindezért cserébe a gyermek egyetlen dolgot tud adni: kedves és szerethető a szülő számára. Így szinte a génjeinkbe van kódolva, és késztetésként tudattalanul bennünk él, hogy gyerekként szerethetőnek kell lennünk. Végletesen hangzik, de a szüleinkkel kapcsolatos megfelelési kényszerünk igazából a bennünk mélyen megbúvó ösztönös halálfélelemmel van kapcsolatban! Persze tovább színezi a képet az egyéni érzékenység, lelki alkat, érzelmi intelligencia is: minél érzékenyebb egy kisgyermek, annál fogékonyabb a szülő ki nem mondott rezdülésére, igényeire, vágyaira, és annál inkább hajlamos az alkalmazkodásra. Azért, hogy szerethetővé tegye magát, nem lehet önmaga, szinte „ráforr” ez a szerep.

Egy életre beragadhatunk a gyermeki szerepünkbe?

– Szüleink különböző erősségekkel, hibákkal és élethelyzetekkel élnek, melyekben sajnos nem mindig „vizsgáznak” jól: a korai gyermekkortól hosszú éveken át előforduló bántalmazás-helyzetekben a rendszeres kritikával, elutasítással vagy testi fenyítéssel a gyermek olyan sérüléseket él meg, melyek roncsolják az egészséges személyiségfejlődését, traumák lenyomatait hagyva a lelkében. Elég arra gondolnunk, hogy gyerekként mennyire fájt, amikor az édesanyánk vagy édesapánk a szomszéd gyereket dicsérte, a mi erősségeinket pedig természetesnek vette. Az apróbb vagy nagyobb rosszalkodásaink miatti büntetések, szeretet- vagy figyelemelvonások szintén a mai napig bennünk vannak! És nem kell feltétlenül nagy dolgokra vagy szélsőségesen rossz szülőkre gondolni… Végletesen fogalmazva: „Ha fel akarsz nőni, legyél jóban a szüleiddel…!”

De miért érezzük a megfelelési kényszert sokszor felnőttként is?

„A felnőtt, akit gyermekként traumák értek, a szülő mellett bizonyos helyzetekben kisgyermeki szerepet vesz föl.”

– Általában tizenöt-húsz év elég ahhoz, hogy a gyermekből felnőtt váljon, és egyéni jellemzői függvényében olyan messzire szaladjon a szülőtől, amilyen messze csak tud. Vannak, akik viszont maradnak, és a szülői védvonalat – a szeretetre éhes bólogatást – csak egészen rövid távon képesek elhagyni. Ettől függ, felnőve ki hogyan reagál a szülő kimondott vagy ki nem mondott igényeire, kéréseire. A „kötelező” közös vasárnapi ebédek, az elvárt látogatások, a folyamatos szívességek, a napi telefonok, a szülők anyagi támogatása olyan nyomasztó teher lehet a már felnőtt „gyermeknek”, ami megkeserítheti a mindennapjait, árthat a családi életének, sőt, lehetetlenné teheti új kapcsolatok kialakítását. Mert a felnőtt, akit gyermekként traumák értek, a szülő mellett bizonyos helyzetekben kisgyermeki szerepet vesz föl. Hogy miért? A trauma jellegzetessége, hogy ha a lélek ismerősséget tapasztal – helyzetben, dinamikában, illatban, személyben vagy bármi másban –, akkor előtérbe lép a sérült énrésze, vagyis az a kisgyermek, aki elszenvedte azt a bizonyos ismerős helyzetet. A 45 éves férfi hiába önálló, erős személyiség, szeretett férj, édesapa és megbecsült munkaerő, a szülője állandó hívogatására vagy kritizálására újra kiszolgáltatott gyermekké válik, hiszen aktivizálódik a trauma.

Azaz rendszeresen megtesszük a szüleink kedvéért, amit nem szeretnénk…

– Aki a szülővel szemben beleragadt a kisgyermeki szerepben, nem tudja a felnőtt én-erejét és én-határait a szülővel szemben megtartani, képviselni. Tehát akkor is elmegy az elvárt látogatásra, ha jegye van a meccsre a haverjaival. Minden nap felhívja és unalomig hallgatja a mamát, pedig legszívesebben a gyerekeivel játszana. És felveszi a telefont a szombat esti randin is… De általában van ennek folytatása is, mert a nehéz telefonbeszélgetések hatására felgyülemlett feszültséget a felnőtt-gyermek otthon, a saját családjában vezeti le… És sehogy sem érti a párja, hogy „ha nekem olyan nagyon jól meg tudod mondani a magadét, a kedves édesanyádnak ugyan miért nem…?”

Ha ennyire belénk rögződött a „gyermeki én”, van remény a felszabadulásra?

„Tegyük fel magunknak a kérdéseket: tényleg fel kell vennünk a telefont? El kell menni vasárnaponként akkor is, ha nem akarunk?”

– Tegyük fel magunknak a kérdéseket: tényleg fel kell vennünk a telefont? El kell menni vasárnaponként akkor is, ha nem akarunk? Őszülő hajszálakkal is reagálnunk kell a ki nem mondott óhajokra, és hagyni magunkat érzelmileg manipulálni a szeretet nevében? Nem! De mindezt hiába mondjuk annak, akinél ez nem egyértelmű, és akinek ez nem jön könnyen. A szülőkkel kapcsolatos megfelelési kényszert nem lehet észérvekkel megszüntetni, csak olyan bűntudat, szégyen, önbántás árán, amihez képest az alkalmazkodás egyáltalán nem terhes… De terápiával, az önismerettel, a múltunk feldolgozásával, a sérüléseink megértésével és elgyászolásával igen. Ha látjuk és értjük, hogy mi miért történt és történik, akkor a sebeinkből adódó automatizmusok ellenére is képesek leszünk magunkat megvédeni és az új, megerősödött énünk szerinti más minőségű életünket élvezni. A jelszó tehát: énerő!

Az „énerő” a nemet mondás miatti lelkiismeret-furdalást is képes legyőzni?

– A múlt sérelmeinek feldolgozása közben megváltoznak az emlékekhez fűződő érzelmi élményeink: lecsillapodik minden. Onnantól hiába teszi fel a szülő azt a „lemezt”, ami eddig bevált, már nem váltja ki belőlünk ugyanazt a reakciót. Sőt, nem jön a korábban hozzá tapadó negatív érzelem sem, így nem lesz már semmi, ami a játszmában tartana bennünket! Lesz helyette viszont valós énhatár és szeretet, ami segít eldöntenünk, hogy a párunkkal való közös idő vagy az édesanyánk érzelmi támogatása a fontosabb számunkra. És már zaklatottság nélkül tudjuk nem felvenni a telefont. Vagy nyugodtan mondjuk: „Anya, ne haragudj, most nem érek rá. Legyen szép estéd, puszi!”

A nemet mondás gyakran sértődést, megbántódást, jeleneteket von maga után…

„Érdemes kipróbálni egy-egy helyzetben a határozott nemet mondást. Higgyük el, olyan reakciókat kapunk, amilyenekre nem is számítottunk.”

– Érdemes kipróbálni egy-egy helyzetben a határozott nemet mondást. Higgyük el, olyan reakciókat kapunk, amilyenekre nem is számítottunk. Valószínűleg meglepődik az addig mindig „nyertes” szülő, ha az ő „szófogadó” gyermeke nem úgy reagál, ahogy szokott, de persze az is előfordul, hogy sértődés, megbántódás, harag ül a kapcsolatra. De a terápia részeként az alapvető, magunkra vonatkozó negatív meggyőződéseinket pozitívvá „írjuk át”. Vagyis nem lesz több „nem vagyok jó gyerek és hálátlan vagyok” érzésünk, de lesz helyette „jó vagyok és lehetek szabad”, amit nem fog tudni megrengetni a szülőnk sem. Ha átmeneti időre megszenvedi is a szokatlan reakciót a szülő-gyerek kapcsolat, a „megerősödött én” ezt bírni fogja. Rövidebb vagy hosszabb idő múlva kialakul egy új rend, amiben már sokkal jobban érezzük magunkat. Hadd osszak meg egy történetet! Egyetemistaként apukám meglepett egy nagyértékű ajándékkal, amire már régóta vágytam. De drágállottam, és nem éreztem jogosnak, hogy csak úgy megkapjam. Ment a huzavona közöttünk, mert én csak úgy akartam elfogadni, ha részletekben visszafizethetem neki az árát. Bölcs apukám egy ideig hagyta ezt, majd leültetett, és azt mondta: „Sose felejtsd el kislányom, hogy a szülő dolga adni, a gyereké pedig elfogadni. Én adok neked, amit tudok, szeretetet, időt, figyelmet, megtartást, javakat. Neked ennek bárminemű viszonzásával felém nincs semmi dolgod, soha az életben! Neked ezzel más dolgod van: élj méltó életet, és adj meg mindent a gyerekeidnek, amit csak tudsz.”

(fotó: Shutterstock)