Mindennapi küzdelem – nem csak a tatamin

Leventénél néhány hónappal 14. születésnapja előtt diagnosztizáltak 1-es típusú cukorbetegséget. Azon a nyáron már judó válogatott kerettag volt, korosztályos Európa-kupában második helyezést ért el, és sorban jöttek az edzőtáborok. A sportoló és édesanyja, Szabó Mónika mesélt még 2021-ben arról, hogy családi összefogásban miként küzdötték le a hirtelen jött nehézséget.

Mit jelent számodra a sport?

– Nagyon fontos, majdnem a legfontosabb. Nem biztos, hogy fel tudtam volna dolgozni, ha nem folytathatom. Óvodás középső csoportban kezdtem, kipróbáltam és már akkor beleszerettem a judóba. Már akkor sokkal jobb voltam, mint a többiek, nagycsoportban másodikos-harmadikos gyerekekkel edzettem.

Váratlan diagnózis

A betegségednek voltak bármilyen tünetei, előzményei?

– Utólag azonosítottam a tüneteimet, 2-3 hónapja már nagyon fáradt voltam, sokat ittam. Egész nyáron edzettem és mégsem értem el azt a fejlődést, amit vártunk, fogytam is. A sportorvosi vizsgálaton, a labor eredmények alapján derült ki, hogy magas a cukrom.

– Nagyon meleg volt azon a héten, Levi egy bajai edzőtáborban volt, és napi 8 liter vizet megivott – veszi át a szót Mónika, az anyuka. – Az aktuális féléves sportorvosi vizsgálaton voltunk, ahol kiderült a baj, és azonnal tovább küldtek minket. A Bethesda kórházban már azon is csodálkoztak, hogy Levi „lábon jött be”, ilyen értékekkel mentővel viszik az ájult gyerekeket.

Mit tudtál erről a betegségről?

– Hogy őszinte legyek, nem nagyon voltam vele tisztában, hogy pontosan mit is jelent – folytatja Levente.

– Amikor elindultunk a kórházba, az autóban elkezdett zokogni – teszi hozzá Mónika. – Kérdeztem tőle, hogy mi az, amitől igazából fél. Azt mondta, nem szeretné abbahagyni a versenyzést. Nem a sportolást, hanem a versenyzést. Így érkeztünk be a kórházba. Ő már teljesen tisztában volt azzal, hogy mennyire különbözik egymástól az élsport és a hobbisport. Addig a pillanatig nem volt nyugodt, amíg egy szakember nem mondta ki, hogy igen, versenyezhet. Hálás vagyok a sorsnak a doktornőnk miatt. Mindent részletesen elmagyarázott és azonnal megértette, hogy Levinél a versenyzést segíteni, támogatni kell annak ellenére, hogy cukorbetegeknek a küzdősportot egyébként nem javasolják, mert hirtelen kell nagy erőt kifejteni.

Újrakezdés vagy folytatás?

– Ez egy másik élet. Mostanra, másfél év távlatából minden nap elcsodálkozom azon, ahogy Levi ezt a dolgot átlépte és visszatért a normál kerékvágásba, hogy a judo az első, és mellette beszúrja az inzulint és megméri, hogy hány gramm szénhidrátot eszik meg – jegyzi meg Mónika.

Melyek voltak azok a dolgok, amelyeken az életmódodon kívül változtatni kellett, mennyire van szükség más mentalitása?

– Mivel küzdősportot űzök, a fogyasztás például korábban is része volt az életemnek, a versenyek előtt be kell fogyni a súlycsoportba. Az étkezésre azelőtt is oda kellett figyelni. Nagyrészt abban változott az életem, hogy mindent pontosan, időre kell csinálni, ez volt a legnehezebb eleinte. Amikor kikerültem a kórházból, majdnem egy teljes éven keresztül 6 órakor fel kellett kelnem és be kellett adnom az inzulint, reggeliznem kellett, vasárnap, karácsonykor, mindig.

– Hiszem és vallom, hogy azért tudta ezt az egészet ilyen könnyen és gyorsan elfogadni és természetesnek venni, mert a versenysport előtt is nagyon kemény dolgokat vártak el tőle és szükség volt a rendszerességre – hangsúlyozza Levi anyukája. – Minden hétvégén versenyre ment, hajnalban kelt. Voltak persze nagyon nehéz napok, de azt gondolom, hogy annak a fajta küzdelemnek, amivel mások a cukorbetegség kialakulása után szembesülnek, az előszelét mi már korábban megtapasztaltuk az élsportnak köszönhetően. Amikor kiderült a betegség, azt kellett megtanulnia, hogy ne a tiltás legyen a fő szempont, hanem arra koncentráljunk, mi lehet az, amit le tudunk cserélni úgy, hogy továbbra is élvezhető legyen. Nem kell lemondania semmiről, egy csomó süteménynél átváltottam cukormentesre, próbálkozom, sok minden bevált.

– Igazából a nasikat kellett elhagyni – folytatja Levente. – De nálunk Anya mindig is rendszeresen főzött, mindig volt normális kaja otthon, mindig akkor ettem, amikor Anya szólt, hogy vacsora vagy ebéd van. Tehát a rendszeresség, a napirend megvolt.

Nincs megállás

Motivációt is adott esetleg a betegség? Büszke vagy, hogy te ezt is ilyen profin „csinálod”?

– Nagyon nagy pluszt tud nyújtani a sportban, hogy így is el tudom érni azt, amit mások egészségen. Hatalmas löketet ad, hogy ott legyek és csináljam, hogy hátrányból is be tudom hozni az ellenfeleket és ott tudok lenni az élmezőnyben.

Visszavetett bármit a sporteredményeiden a betegség vagy ugyanott tudtad folytatni, ahol abban hagytad?

– Igazából csak másfél hónapot kellett kihagynom. Az élsportban ez viszonylag hosszú idő, de nem okozott nagy hátrányt.

– Én viszont soha nem fogom elfelejteni, amikor először ment versenyre az „új időszakban.” Nagyon kemény történet volt – idézi fel a Mónika. – Azért egy év kellett ahhoz, hogy megszokjuk, megtanuljuk úgy kezelni a körülményeket, hogy nem esünk kétségbe, ha elfogyott a tészta otthon és nincs szénhidrát, mert tudjuk mással pótolni. De az elején számoltunk, mértünk folyamatosan, pontosan mindent időre. Levi augusztusban jött ki a kórházból és október 19-én, a 15. születésnapján már egy szlovéniai válogatott versenyen indult, kétnapos edzőtáborral kombinálva. Fogalmam sem volt, hogy fogok napi ötszöri étkezésre összecsomagolni. A kislányom, Nóri segítségével két napig pakoltunk, kisdoboz, nagydoboz, minden felcímkézve. Egy nagy táska teljesen tele lett. Levi 5. lett, úgy, hogy idősebbek között indult, majd még a Covid-járvány előtt országos bajnokságon és a csapatbajnokságon is részt tudott venni.

Mit szólt a csapat, melletted álltak? Támogattak?

– Már rögtön az elején nagyon sokat segítettek, minden nap volt nálam valaki a kórházban, elszórakoztattak. Nekik nagyon sokat köszönhetek, felvidítottak, ők már szinte a másik családom.

– Mind a két edzője nagyon pozitív életszemléletű sportember. Fel sem merült, hogy nem mehet tovább a versenyzés, mindenben segítenek most is – teszi hozzá Mónika.

Nehezített pálya

Mennyire használhatóak Levi számára a már nálunk is elérhető segédeszközök?

– Már az elején volt annyi segítségünk, hogy kapott egy Magyarországon akkor még nem elérhető szenzort, ez akkora nagyjából, mint egy kétszáz forintos, és eleinte versenyen is tudta használni. Ennek az a lényege, hogy folyamatosan monitorozza a glükózszintet, nem kell állandóan méregetni. De mivel Levi ugyanúgy akarta élni tovább a korábbi életét, vagyis versenyezni akart, komoly döntést is kellett hoznia. Bár januártól jött az új támogatási rendszer a segédeszközökre, minden a rendelkezésére állt volna egy évvel a betegség diagnosztizálása után, de kiderült, hogy semmilyen eszköz nem működhet nála. Azt mondta, inkább lemond ezekről. A judo egy testi kontakton alapuló sport, közben nem marad fenn a szenzor. Azt gondolom, ez és a pumpa is nagyon jó, nagyon hasznos dolog, a piciknél hatalmas segítség, sajnáltam, hogy nálunk ezek nem jöhetnek szóba.

Ekkora elszántság és kitartás mellett gondolom, nem állsz meg a csúcsig.

– Persze, a célom az olimpia, a felnőtt világbajnokság, de ezek még kicsit távolabbiak. Ami közelebb van, az az ifi Európa-bajnokság, világbajnokság. Ezekért dolgozom a heti 9 edzéssel.

– Részemről ez rengeteg küzdelem és aggodalom – teszi hozzá Mónika –, ő pedig megy az útján.