Élet határok között – Egy cukorbeteg kamasz naplója

Ennek ellenére tele van álmokkal és bölcsen csak így fogalmaz: felesleges olyasmin aggódni, amin nem tudunk változtatni. Enikővel a diabétesz világnapja alkalmából beszélgettünk. 

Enikő a Gundel Károly Szakképző Iskola tanulója, idén kezdte középiskolai tanulmányait. Amikor arról kérdezem, hogy mi lesz, ha nagy lesz, több opcióval is előrukkol.

– Még nem döntöttem el – kezdi. – Több minden érdekel, szívesen tanulnék tovább például idegenforgalmi területen, de gondolkodom a jogi karon is. Persze ez majd attól is függ, hogy alakul addig az életem. Idén nyáron egy vérvételnél tudtuk meg, hogy magas a cukrom. Érdekes volt, mert más miatt mentünk a vizsgálatra, amivel kapcsolatban normál értékeket kaptam, viszont kiderült, hogy cukorbeteg vagyok. Több vizsgálat követte egymást, mire biztos lett, hogy azon belül is az I-es típusú jelentkezett nálam, ami egy vírus vagy fertőzés miatt alakulhatott ki. A tudomány mai állása szerint nem gyógyítható.

Kihagyott gólyatábor

A lány tüneteit, mint például a hangulatingadozásokat, a fáradtságot vagy az izzadást a kamaszkor hormonális változásainak tudták be.

– Szerencse, hogy még időben észrevették – mondja. – Be kellett feküdnöm a kórházba egy teljeskörű kivizsgálásra, ahol eredetileg csak három napot töltöttem volna, de mivel elképesztően magasak voltak az értékeim, így tíz napig tartottak bent. Itt megtanultam kezelni az inzulint, mérni a cukromat és kialakítani a speciális étrendemet.

Enikőt arról kérdezem, mennyire sikerült elfogadnia, hogy ezentúl másképp éli majd az életét.

„Ráébredtem, hogy nem ehetek akkor, amikor szeretnék vagy nem alhatok tovább hétvégén sem.”

– Vicces volt (mosolyog), mert amikor kiderült, hogy cukorbeteg vagyok, ugyan nagyon kiborultam, de nem ezen, hanem hogy kórházban kell feküdnöm és nem tudok elmenni a gólyatáborba, amit már annyira vártam. A betegség miatt csak másfél hónap után jött ki rajtam a szomorúság: ráébredtem, hogy nem ehetek akkor, amikor szeretnék vagy nem alhatok tovább hétvégén sem. Legkésőbb 6:30-kor fel kell kelnem, hogy beadjam magamnak az inzulint. Sokkal jobban függ tőle az életem, mint azt először gondoltam.

Csak óvatosan a spontaneitással

Egy diabéteszes beteg esetében egyáltalán nem mindegy, hogy mit, mikor és mennyit eszik. Enikő naponta hétszer étkezik.

– Mézet és karamellát egyáltalán nem ehetek. Sütit, csokit igen, de csak cukormenteset és azt is ki kell számolnom, hogy mennyi szénhidrát van egy ételben. Édesanyám főz rám és akkor is segít, ha leesik a cukrom, ami szinte bármitől előfordulhat: ha nem jól számoltuk ki az étkezéseket és több volt az inzulin, de az időjárás és a testmozgás is befolyásolhatja. Előfordult már, hogy röplabda edzés után hirtelen leesett, olyankor azonnal édességet kellett ennem. Ezért fontos odafigyelnem a kétóránkénti evésre: van egy reggelim, két tízóraim, egy ebédem, egy uzsonnám, egy vacsorám és egy pótvacsorám.

Enikőnek hamar fel kellett nőnie, hiszen felelőséggel tartozik azért, hogy ne legyen komoly baj. Igyekszik a váratlan helyzetekre is felkészülni.

– Mindig van nálam valami harapnivaló, egy szelet csoki, az inzulinom és a cukormérőm, így el tudom látni magam, ha túl alacsony vagy magas a cukrom. Persze nem könnyű ilyen határokon belül élni, kevésbé lehetek spontán, mint a többiek. De ezen a mélyponton már sikerült átlendülnöm, mert rájöttem, hogy nem szeretnék rágódni olyasmi miatt, amin nem tudok változtatni. A családom segített, de az újonnan megismert iskolatársaim is maximálisan támogatnak. Úgy érzem, hogy normálisan tudom élni az életem, csak jobban oda kell figyelnem az egészségemre.