Diabétesz és élsport? Lehetséges!

Dobos Levente és anyukája, Szabó Mónika 2021-ben mesélt a csalad.hu-nak arról, hogy azon a nyáron, amikor kiderült a betegség, Levente már judó válogatott kerettag volt, korosztályos Európa-kupában második helyezést ért el, és sorban jöttek az edzőtáborok. Mónika pedig fogta magát, hajnaltól főzött, kisdobozba, nagydobozba adagolt, mindent felcímkézett, a napi ötszöri étkezésre összecsomagolt. 

Ez a kezdeti pánikszerű reakció letisztult azóta, vagy fenn kell tartani ezt a rendszert?

– Úgy érzem, nem volt túlreagálva a dolog, de most visszatekintve elindult akkor egy tanulási folyamat a családban. Most már minden sokkal könnyebb nyilván. Viszont azt is tudni kell, hogy ha valaki diabéteszes lesz – mindegy, hogy gyermekkorban történik vagy felnőttkorban –, akkor az első évben, amikor teljesen megszűnik a szervezet inzulin-termelése, még sokszor kell mérni, sokszor kell enni, sokkal többször kell szúrni és sokkal pontosabban kell az adagokat is hozzárakni. Ezért az első időszak akkoriban nálunk tényleg úgy nézett ki, hogy grammra kimérve a kisdobozban a vaj, a kicsike kenyér, a sajt. A napi ötszöri étkezéseknek más-más volt a szénhidrát bevitele és ezt ki kellett mérni. Én a mai napig minden áldott hajnalban, de legalább kétnaponta főzök, mérek és adagolok. Levi az elején az edzőtáborokba még vitt magával mérleget, de most már szemmértékre szokott enni. Ha itthon van, minden nap hazajön ebédelni és délre megvannak a kis dobozkák. Nálam sosincs úgy, hogy főztem egy lábassal és akkor mindenki szed. A cukorbetegség miatt a szénhidrátot kell mérni, a sport miatt a fehérjét és minden mást. A gulyásleves például úgy készül, hogy külön van a nokedli, azt kimérve adagoljuk hozzá.  

A cukorbetegség, más néven diabétesz egy szénhidrát-anyagcserezavar, a glükóz feldolgozási zavara. Két fő típusa van, az egyik a döntően életmódbeli tényezőkre visszavezethető 2-es típusú diabétesz, a másik a gyerekkoriként is emlegetett, autoimmun okokból kialakuló 1-es típusú cukorbetegség. A diabétesz napjainkban már népbetegségnek számít, a magyar lakosság csaknem 8 százalékát érinti, egyúttal a leggyakoribb anyagcsere betegség a világon, amelynek szövődményei jelentős mértékben rontják az életminőséget. A cukorbetegek világnapját először 1991. június 27-én rendezték meg.

Tehát az egész család életét meg kellett változtatni...

– Bizonyos dolgokról teljesen lemondtunk. Alárendeltük magunkat a betegségnek, de ez nem okoz problémát. Viszont, ha Levi nincs itthon, akkor azon a héten azokat az ételeket esszük, ami neki bűn lenne, de mi szeretjük. Annak a híve vagyok, hogy nem helyettesítek. Tehát nagyon ritkán fordul elő például, hogy cukormentes kekszeket vásárlok. Inkább olyan süteményeket készítek, amelyeket Levi is ehet. És azt is meg tudom mondani, hogy egy szelet süteményben mennyi szénhidrát van. Ez most már nagyon könnyű, de bizonyos ételek nálunk teljesen megszűntek létezni. Egy klasszikus paprikáskrumpli nem működik például.

Amikor néhány évvel ezelőtt kiderült, hogy Levi cukorbeteg, már élsportoló volt, a saját korosztályában eredményes és sikeres. Mennyire alakult ki a csapatban ettől egyfajta pánik vagy tanácstalanság, hogy hogyan tovább? Tisztában voltak vele, hogy mivel állnak szemben?  Miként reagált az iskola, a bővebb család?  

– A tágabb családban azért jellemző, hogy a mai napig nem értik, mit jelent a cukorbetegség. „Jaj, csak ezt a kis sütit, csak nem árt meg!”.  A kardinális kérdés a palacsinta. Egy kamasz fiú azért általában minden gond nélkül tudna palacsintaevő versenyt tartani. Ez például nehezen megy át, hogy Levi 65 gramm szénhidrátot ehet meg ebédre, de akkor csak a palacsinta van.  Igazából semmiről nem kell lemondani, ha valaki sportol, mozog, de mindent szabályok és számok közé kell szorítani. Az edzők jöttek rögtön a kórházba, azt mondták, oké, akkor haladjunk tovább. A versenyzők körében sem volt ez egyáltalán kérdés. A laikusok, akik nem sportolnak, sokkal többet kétkedtek, hogy „Atyaúristen, hogy lesz, ez maga a katasztrófa”.  

Vajon az élsportban megkövetelt fegyelmezettség segített abban, hogy – ugyan most másfajta szabályokkal, de mégis – egy szigorú rendszer szerint kell élni?    

– Száz százalékig! Mindenkinek ezt mondtuk. Levi most már úgynevezett pluszos versenyző, tehát súlyt nem kell tartania. Viszont amikor még nem volt diabéteszes, akkor bizony kellett fogyasztania versenyek előtt, hogy tartani tudja a súlycsoportját. Ilyenkor nem lehetett enni, nem lehetett inni, vagyis szigorú szabályok szerint kellett élnie. Benne vagyok diabéteszes szülőcsoportokban, ahol a szülők leírják, hogy nagyon sokat küzdenek a kamaszokkal, mert a gyerekeknek elegük van, minden szabály ellen igyekeznek lázadni, „elég volt, nem számolgatok tovább, nem tartom a diétát…” Ez egy nagyon nehéz időszak a szülőknek is, de azt mondják, ha túllendülnek rajta, akkor szépen beáll az életük. Levinél egyáltalán nem volt ilyenről szó, mert a sportpályafutása ugyanúgy ment előre, be kellett tartani a követelményeket. A büszkeségem mellett azért is mesélek szívesen Leviről, hogy erőt adjak az időnként elkeseredett szülőtársaknak, hogy lássák azt: van lehetőség, hogy jobb, könnyebb legyen. Arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy a sport nélkül mindez nagyon-nagyon nehéz lenne, és ezt sokan nem is értik. Egyébként Magyarországon szerintem általános dolog, hogy ha valaki fogyni akar, akkor az első gondolata, hogy „nem eszek”, és nem az, hogy mozogjak. Persze ezzel én is így voltam. Pedig a mozgás mellett szabadabban lehet enni is, belefér egy szelet süti, ha futunk egy kört. Levi karrierje igazolja, hogy a cukorbetegséggel még élsportolóként is együtt lehet élni, mindenkinek motivációt adhat a hozzáállása. Amióta kiderült a betegsége, nem hogy megtorpanás nem volt a sportpályafutásában, hanem megy szépen előre az álmai felé.