Miután kiposztoltuk az eseményt, sokakban felmerült a kérdés, hogy vajon Vera lett-e a keresztanya, és sokkolta őket, hogy nem. És mint szinte mindig, ha rólam/rólunk van szó, záporozni kezdtek a vélemények. Én azt hittem, hogy már nem érhet meglepetés, de döbbenten tapasztaltam, hogy milyen naiv voltam/vagyok még mindig. Úgy estek nekem páran, úgy kérték számon a döntésemet, mintha bűnt követtem volna el azzal, hogy nem a testvéremet választottam keresztanyának. Sokat gondolkodtam azon, hogy ez a fajta véleménycunami miért bosszantott most jobban, mint máskor, és csak arra tudok gondolni, hogy azért, mert tényleg ez volt az a téma, aminél azt hittem, beleköthetetlen. Isten áldását kértük a gyermekünkre a családunk előtt és a lányunknak az anyukáján, nagynénjén, nagymamáin kívül lett még egy – én úgy hívom – cinkosa, aki ugyan nem családtag, de az elmúlt 10 évben számtalanszor bizonyította az önzetlen szeretetét, a feltétlen lojalitását úgy irántam, mint a családom iránt.

„A lányunknak az anyukáján, nagynénjén, nagymamáin kívül lett még egy cinkosa.”

Amikor Verával megosztottam, hogy a barátnőmnek ily módon szeretném kifejezni a hálámat és a bizalmamat, hogy felkérem, legyen Hanni keresztanyukája, Vera rögtön őszinte örömmel mondta, hogy jó ötletnek tartja. Soha egy percig nem fordult meg a fejében, hogy én őt ettől kevésbé szeretném, vagy hogy ezáltal megváltozik az a bensőséges kapcsolat közte és Hanni között, ami eddig kialakult és soha egy percig nem volt féltékeny Bogira, a barátnőmre emiatt.

Az önzetlen testvéri szeretet

Vera a testvérem, összeköt minket a vér és 32 év. Pontosan tudja, milyen vagyok, mit gondolok a világról, és bár sok mindenben különbözünk (ezt majd mindjárt jobban kifejtem), alapvetően ugyanaz az értékrendünk. Hogy is lehetne más, hiszen „egy tőről fakadtunk”. Szóval Vera nem csinált presztízskérdést abból, hogy ő „csak” a nagynénije Hanninak egészen addig, amíg el nem kezdtek záporozni a méltatlankodó commentek. Szerencsére akkor is csak átsuhant az agyán, hogy most vajon rosszul kellene-e magát éreznie, de aztán el is hessegette a gondolatot és az élet ment tovább… és én olyan hálás vagyok neki ezért!

Mert lehetett volna másképp is. Hathatott volna rá mások véleménye úgy, hogy akár családi dráma válik belőle, de ő szerencsére bölcsebb és tapasztaltabb már annál, hogy ezek a vélemények hosszútávon befolyásolni tudják. Nem volt ez mindig így. Volt időszak, amikor sokat balhéztunk, de összecsiszolódtunk. Érdekes, hogy aki nem ismert minket, szinte kivétel nélkül azt gondolta, hogy a családban én vagyok a fekete bárány, ő meg az ártatlan, szende nővér. Na, nem akarom kibeszélni, de az talán mindent elmond, hogy általában én voltam, aki először ment haza egy buliból, ő meg, aki utoljára. Ő mindig szeretett társasági életet élni, én meg alig vártam, hogy otthon legyek és elmélkedhessek az élet nagy kérdéseiről. Amúgy ez ma is így van. Én ábrándozom, álmokat szövögetek, ő meg közben kitanul egy szakmát harminc-x évesen. Ezért amúgy hihetetlenül büszke vagyok rá. Józan, belevaló csaj, akinek az élete a színpad és a zene, de a jelen helyzetben rájött arra, hogy ki kell tanulnia egy másik mesterséget és nem nyafogott, hanem megtette. Na jó, egy kicsit nyafogott is, de mi, Tóth lányok, már csak ilyenek vagyunk.

Szóval fogta magát és beült az iskolapadba, hogy sommelier legyen. Komolyan veszi, rengeteget tanul és mindenkin „gyakorol”. Amikor például a keresztelő volt Palkonyán, ő volt a legjobb vendéglátó, akit csak elképzelni lehet. Azok a barátok, családtagok, akik először látták Verát a háziasszony szerepében, egészen ledöbbentek, hogy milyen odaadó, tájékozott és alázatos ebben is, ahogy amúgy a színpadon is. Úgy sürgött-forgott a tányérokkal, hogy egy profi felszolgáló is megirigyelhette volna és nagyon odafigyelt, hogy mindenki maradéktalanul elégedett legyen a kiszolgálással. És tényleg amint alkalma nyílt és nyitottságot látott a téma iránt, hosszasan magyarázta egy-egy bor származását, zamatát, kitért a nyelvünk ízlelésére és egyéb olyan bonyolult dologra, amire a legtöbben már csak bólogattak tágra nyílt szemmel és próbáltak úgy csinálni, mintha értenék, amit mond…

Na, de visszatérve a keresztelőre és arra a tiszta, őszinte, megkérdőjelezhetetlen kapocsra, ami a testvérek között van, a fenti sorokkal is azt akartam érzékeltetni, hogy túl azon, hogy Vera zseniális háziasszony, azért is tett ki magáért ennyire azon a hétvégén, mert azt akarta, hogy Hanni keresztelője tökéletes legyen, és mindig szeretettel gondoljunk vissza rá, függetlenül attól, hogy ki a keresztanya. Ezt hívják úgy, hogy önzetlen testvéri szeretet.

Az önzetlen baráti szeretet

De mi van a barátsággal? Én sokáig, sokszor úgy gondoltam, hogy nincs önzetlen baráti szeretet. Sajnos ezt igazolta az élet is. De aztán jött Bogi. Tíz éve találkoztunk és már az első beszélgetések alkalmával kiderült, hogy sorstársak vagyunk. Ugyanolyan műtétje volt, mint nekem, ugyanúgy átélte azokat a borzalmakat, amiket én, és ő is azt gondolta sokáig, hogy vele az anyaság csodája nem, vagy nem úgy történhet meg. Hamar a bizalmamba fogadtam, és sok olyan dolgot megosztottam vele, amit akár a családommal nem mertem. Fontos volt egy ún. kívülálló véleménye, mert van, hogy távolabbról objektívebb képet lehet alkotni bizonyos dolgokról.

Bogi soha nem élt vissza a bizalmammal. Ő is mindig őszinte volt, de soha nem bántó, úgy tudott tanácsot adni, hogy az nem kioktatásnak hatott, mert nem is annak szánta. Ráadásul csak akkor adott, ha kérdeztem, ami szintén ritkaság, mert az emberek imádnak mindent jobban tudni, és a legtöbben hajlamosak akkor is véleményt formálni, amikor csak félinformációk birtokában vannak. Bogi nem ilyen. Nem ítélkezik, nem kérdőjelezi meg a döntésemet, de meghallgat és kitart mellettem, akkor is, amikor nem feltétlenül érdemlem meg… mert az elmúlt 10 évben bizony ilyen is volt.

Amikor ő az előzmények ellenére teherbe esett, én nem tudtam őszintén vele örülni, és nem voltam mellette. Most már tudom, hogy az egy védekezési mechanizmus volt részemről. Nem volt erőm szembenézni a ténnyel, hogy neki sikerült, amire mindketten azt gondoltuk, hogy nekünk nem fog. Előfordult, hogy nyers voltam vele, lobbanékony és kritikus, de ő soha nem neheztelt rám, mindig szeretettel állt hozzám. Volt, hogy elfelejtettem a névnapját vagy a születésnapját és annyira szégyelltem magam, de ő nem haragudott. Ő tényleg olyan, mint egy földre szállt angyal. Ha „rám lőttek”, ő elém állt, hogy neki fájjon. Néha azt érzem, meg sem érdemlem, hogy ilyen barátom legyen. Ő tényleg engem lát. Akkor is belátott az álarc mögé, amikor bántottam, mert ismerte a lelkem és tudta, hogy ha türelmes, elő fogok bújni a kis falam mögül. Ő kitartott és én nagyon hálás vagyok neki ezért.

Úgyhogy Bogikám! Tudom, hogy te nem szeretsz szerepelni, de ez a bejegyzés kicsit neked/rólad is íródott. Köszönöm, hogy vagy nekem, elviselsz, szeretsz olyannak, amilyen vagyok. Nálad jobb keresztanyát nem találhattam volna!

És drága testvérem! Érted is köszönetet mondok a sorsnak és a Jóistennek. Szeretlek és tudom, hogy tudod, hogy csodálatos testvér és nagynéni vagy és ezen semmi és senki nem változtathat!

(fotók: privát)

tóth gabiblogkendőzetlenül