Az artistaművész, Jászai Mari-díjjal és a Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztivál Ezüst Bohóc-díjával is kitüntetett érdemes művész, Kristóf Istvánt a Fővárosi Nagycirkusz saját halottjának tekinti és emlékfalat emelnek tiszteletére az intézményben. Kristóf István a magyar cirkuszművészet világának meghatározó és kiemelkedő alakja volt. 1988-tól kezdve 24 éven át irányította igazgatóként a Fővárosi Nagycirkuszt, fiával, Kristóf Krisztián artistaművésszel, Guinness-rekorder magyar zsonglőrrel közösen álmodták meg és hozták létre a Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztivált.

 

A 2021 decemberében készített interjúnkban két legenda, apa és fia mesélt a családról, összetartásról, kihívásokról és egy rendkívüli karácsonyról. 

Kristóf István világhírű magyar artista legnagyobb szakmai sikerét feleségével, Sallai Ilonával együtt élte meg: 1977-ben, első magyarként, elnyerték a IV. Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztivál Ezüst Bohóc-díját. Aktív pályafutása befejezése után csaknem 25 éven át igazgatta a Fővárosi Nagycirkuszt. Fia, Kristóf Krisztián a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett, Hortobágyi Károly-díjas, világrekorder cirkuszművész, gentleman zsonglőr, a Recirquel társulat nemzetközi menedzsere.

Cirkuszosnak lenni egy különleges életforma. Mást jelent önöknek a család?

Kristóf István: – A cirkuszosoknak van talán a legszebb és a legzártabb családja, hiszen együtt élünk. Ez azt jelenti, hogy együtt ébredünk, együtt ebédelünk, együtt lépünk fel, próbálunk, együtt megyünk lefeküdni, tehát a nap 24 órájában együtt vagyunk. Nagyon szoros családi életet élünk, nemcsak mi, hanem a műfaj szinte minden képviselője.

Kristóf Krisztián: – Az artista családok legtöbbször vállalkozók. A szolgáltatásunk a szórakoztatás. A családot összeköti a munka, általában a családon belül születik meg a produkció, az apuka például a tartó ember, az anyuka a repülő ember, ahogy ők ketten, a két Kristóf. Tehát ez még szorosabbá teszi az életüket. A gyerek, aki ebbe születik bele azt látja, hogy anyuka-apuka együtt él, együtt dolgozik, együtt vállalkoznak és próbálja őket utánozni. Ez a világ lesz a természetes, így automatikusan valahogy tudat alatt megszületik a vágy, hogy „na, én milyen szerepet kaphatok a cirkusz világában?”. Akkor megkeresem magamnak, ami vonzó és mielőtt még felmerülne a kérdés, hogy mi leszek, ha nagy leszek, addigra már bele is kerültem.

K.I: – Keszthelyen, a vásártéren egy kis cirkuszkocsiban születtem, eszembe se jutott, hogy én ne a cirkuszban éljem le az életem. Természetes volt, sőt, ahol nem volt cirkusz, azt valahol idegennek éreztem. A cirkusz volt az otthonunk.

Létezik ebben a műfajban szabadság, szabadidő?

K.K.: – Szabadidőnk azért van, de hagyományos értelemben szabadságra menni, elutazni valahova nem igazán szoktunk. Nekünk az itthonlét volt a nyaralás, mert az utazás része a munkának. Az jelentette a pihenést, amikor egy-egy szerződés után visszajöttünk Budapestre, találkoztunk más családtagokkal, barátokkal. Az ünnepek, a karácsony, a hétvége nálunk munkával telik, mert akkor szórakoztatunk. Mások kikapcsolódása a mi munkánk. A cirkusz szerintem a kultúrának egy nagyon fontos része, sokakat, tömegeket, családokat szólít meg. Kicsit meg is változott a cirkusz stratégiája az utóbbi években. Fontosabb lett a karácsonyi időszak, az ünnep nagyon összenőtt ezzel a fajta szórakozással. Sokkal több munka van már ilyenkor, míg régen a nyár volt a főszezon.

Az ünnepek mindig különlegesek egy cirkuszos család életében, de volt egy, amit a mai napig emlegetnek, egy igazán különleges karácsony. Erről a következő videóban mesél Kristóf István és Kristóf Krisztián.

 

Néha nem vágytak arra, hogy jó lenne egy kicsit „normális” életet élni? Megenni mondjuk egy tányér húslevest vasárnap délután családi körben?

K.I: – Nekem ez volt a normális, és az a másik fajta élet volt az idegen. Hazajöttünk Budapestre, volt két hét a másik szerződésig, a lakókocsit behúztuk a ház udvarába és nem költöztünk be a házba, hanem laktunk tovább a lakókocsiban, csak fürödni mentünk be, mert azért az kényelmesebb odabent. A lakókocsi volt az otthonunk. Amikor abbahagytuk végleg a turnézást, nem volt könnyű megszokni. Ez a világ legszebb foglalkozása, ez egy gyönyörű élet. Tele sok munkával. Talán egy kicsit szenvedünk is a körülményektől, de utána annyi sok szépet ad. Az az érzés, hogy engem néz 2000-2500 ember és ennyien tapsolnak és mosolyognak, az, hogy örömet szereztem nekik, az, hogy amiért küzdöttem, dolgozom – és ahogy mondtam, kicsit szenvedek –, tehát a produkció, amit létrehozok, mindennél többet jelent.

 

K.K.: – Amikor Tim Burton Dumbo című filmjének koreográfusaként dolgoztam, azért megismertem a hétvége varázsát, mert hétfőtől péntekig forgattunk, volt bejáratott ebédidő, belekóstoltam kicsit a civil életbe. Ugyanakkor rájöttem, hogy nem tudnék nyolcórás irodai munkát végezni. Utazni továbbra is nagyon szeretek és nagyon várom mindig.

Gyerekként sem hiányoztak a barátok, haverok, az állandóság?

K.K.: – Reggel, amikor felébredtem, kinyitották nekem a lakókocsi ajtaját, kimentem oda a „grundra”, ahol éppen álltunk, és ahogy engem, úgy más gyereket is kiengedtek, a szülők egy kicsit tovább aludtak. Mi ott egymásra találtunk és barátok lettünk. Még akkor is, ha más-más nyelven beszéltünk. Gyerekkoromban megtanultam olaszul, németül, ezeket a nyelveket később is használtam, tehát megmaradtak. De megtanultam például lengyelül is, amit később ugyan elfelejtettem, de fél évig volt egy barátom, aki csak lengyelül beszélt. Egyébként is, gyerekként megtaláltuk a módját, ha nem értettük azt a szót mondjuk olaszul, akkor mondtuk németül, ha úgysem, akkor betettük spanyolul, és kialakult egy kevert valami, amivel mi nagyon jól megértettük egymást. Visszatekintve, a gyerekkorom nagyon gazdag volt, rengeteget kaptam attól, hogy úgy nőttem fel, beszélek hat nyelvet és abból egyet sem tanultam. Ezt igazság szerint a cirkusznak köszönhetem.

Ezek a kapcsolatok megmaradnak? Követik egymás életét, pályáját?

K.I.: – Nem mindenkiét, de köztünk, artisták között a kapcsolat erősen megmaradt.

K.K.: – Ez egy zárt világ, így nagyon sokszor újból találkozunk. Az egész olyan, mint egy piramis, minél magasabbra megyünk, annál kevesebb a játékos. A szüleim a piramis csúcsán dolgoztak és a kollégák is ebbe a felső körbe tartoztak. Így nagyon sokszor találkoztam újból és újból ugyanazokkal a gyerekekkel, azokkal az artistákkal, akik ezt a csúcsot képviselték. Annak ellenére, hogy akkor még nem volt social media, nem volt ilyen egyszerű a dolgunk, hogy csak fellapozzuk, ki merre jár, mégis az információ áramlott, tudtuk, hogy ki éppen hova szerződött és ki merre tart. Voltak levelek, néha egy telefon, de többnyire inkább egymásnak adtuk át a híreket. Általában mindenki tudott a másikról, aki fontos volt neki.

K.I: A szakmában, alapjában véve természetes volt, hogy akartam tudni, ki dolgozik éppen a Krone cirkusznál, a párizsi d’Hiver-ben, vagy ki lép fel most a Beneweisnél, mert ezeken a helyeken léptünk fel mi is. Mindenki tudta, hogy a volt kollégája, akivel egy, két vagy akár öt évet volt együtt, éppen merre jár.

Akkor ebben a szakmában állandó a veszteség érzés is, amikor egy-egy szerződés lejártával szétszakadnak a kapcsolatok.

K.K.: – Mi egy nomád életet élünk, állandóan utazunk, tudjuk, hogy ez csak egy időszakasz, amit együtt töltünk, ezért igyekszünk azt kellemessé tenni. Lehet, hogy valaki mondjuk szeret pecázni, a másik nem annyira, de azt mondja, hogy jó, menjünk el, mert kell a társaság. Az idő adott, az emberek adottak, és azt azért valahogyan jól akarjuk kihasználni. Én is jártam horgászni, mert éppen egy olyan társaságba kerültem, utána, amikor ez a társaság szétszakadt, soha többet nem fogtam pecabotot. Azt hiszem, sokkal rugalmasabbak vagyunk, a cirkusz megtanít arra, hogy alkalmazkodjuk emberekhez, országokhoz, kultúrákhoz, lehetőségekhez.

A cirkuszigazgatósághoz hogyan tudott az addig vándorló család alkalmazkodni?

K.I: – Amikor kineveztek, a fiam már önállóan dolgozott. Az volt inkább a baj, hogy nagyon ritkán láttam, eltelt egy, másfél, két év is úgy, hogy nem találkoztunk. Ketten maradtunk a feleségemmel, de ugyanúgy együtt csináltuk végig a 24 órát sok-sok éven keresztül. Mindig mondom, hogy a mi házaséletünk kétszer olyan hosszú volt, mint másoké, hiszen végig együtt voltunk.

Mit gondol, hosszútávon azok a produkciók, párosok, csoportok tudnak sikeresen megmaradni, ahol a házasság, a családi kapcsolat is erős?

K.I.: – Volt, hogy mi is összevesztünk a feleségemmel, de eljött az előadás, én tartottam a 10 méteres rudat, ő felment rá, tehát az életét bízta rám. A veszekedés az egy dolog, a munka meg egy másik. A feleségem és én is cirkuszkocsiban születtünk, nekem nem furcsa ez. Krisztián már kicsit más körülmények között született, igaz, hogy a kórházból még lakókocsiba jött vissza. Aztán évek alatt, ahogy felnőtt, hozzászokott ő is a házhoz.

 

K.K: – Én a párommal egy 5 méter 20 centis lakókocsiban töltöttem csaknem két és fél évet. Akárhogy számolom is, az 12 négyzetméter. Tényleg nagyon szorosan egymásra vagyunk utalva. De nagyon szerettük és mindig mosolyogva gondolunk rá, igazság szerint egy kicsit vissza is sírjuk, hiába élünk most itt a 400 négyzetméteren. Egy hajóskabin is lehet 8 négyzetméter, emeletes ágyakkal, amit ugyanúgy lehet élvezni. A boldogság nem ezen múlik, hiszen a fellépés, a nézők tapsa, az ő örömük, a mosolyuk kárpótol mindenért.

A nyugdíjas évek hogyan telnek örök cirkuszosként?

K. I.: – Borzasztóan unalmas. Hiányzik egy kicsit, hogy szidjam a körülményeket, hogy esik az eső, hogy fúj a szél és most kell húzni a sátrat. Egyszer, már cirkuszigazgatóként leszerződtettem egy olasz társulatot, akik a lakókocsijukkal nem fértek el a Fővárosi Nagycirkusz udvarában, ezért a Hungária körúti próbaterem melletti kis térre kellett beállniuk. A lakókocsik behúzásához kellett egy traktor. Eltelt már jó 10 év, hogy a Fővárosi Nagycirkuszt vezettem, de akkor ott, a szitáló esőben, az olasz igazgatóval ketten tettük helyre a kocsikat. És boldog voltam. Nehéz elmagyarázni, de akkor azt éreztem, hogy most ez cirkusz, megint cirkusz.

(Archív fotók: privát)

További érdekes interjúkat olvashat itt:

Dinasztiákmunka-magánélet egyensúlyacsalád mint pozitív értékkarácsonyünnep