Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor először láttam őket színpadon zenélni: éppen munka közben ért az élmény, de letettem mindent, ami a kezem ügyében volt, hogy minél inkább átjárhasson a lélekemelő muzsikájuk. Amikor legutóbb hallhattam őket, már eszem ágában sem volt mással foglalkozni. Bátran ki merem jelenteni, hogy a Benyus család igazi hungarikum. Világszinten sem hallottam ilyen létszámú, elhivatottságú és minőséget képviselő családi együttesről. Ha szeretnék, talán karnyújtásnyira lenne a világhírnév – de erre térjünk vissza egy kicsit később…

Stábunk bepillanthatott a család karácsonyi műsorának egyik próbájába, ahol közel ötvenen muzsikáltak együtt, egymás örömére – és a mienkre. Rendhagyó módon megtisztelte a különleges alkalmat a szülői pár, id. Benyus Sándor és felesége, Anna néni is, akik a háttérben szülői, nagyszülői, sőt, dédnagyszülői szerepükben is helyt álltak.



Egy húron pendülnek

A 85 éves Sándor bácsi 58 évvel ezelőtt, a legjobb barátja esküvőjén pillantotta meg először későbbi feleségét, aki történetesen a vőlegény húga volt. Mindketten hatgyermekes családból származnak, egymás szavába vágva meséltek öt-öt testvérükről, így talán ez is hozzájárult, hogy ők is – függetlenül a nehezítő körülményektől – nagycsaládban gondolkodtak. Idén már 54 éve házasok, tíz gyermekre, 39 unokára és 2 dédunokára lehetnek büszkék.

– A zene mindig kiemelt helyen állt az életemben – emlékszik vissza Sándor bácsi. – Ötévesen a bátyám adott először hegedűt a kezembe, a kottát nem ismertem, így számokkal jelölte, mikor, melyik húrt hányadik ujjal kell lefogni. Aztán szépen lassan megtanultam azokat a dalokat, amik akkoriban tetszettek. Később persze komolyabban is elkezdtem foglalkozni a hangszerekkel, de a bátyám halála után elég korán be kellett állnom dolgozni, így kapcsolatban maradtam ugyan a munkám és a családom révén is a zenével, de nem lett belőlem hivatásos zenész.

– Gyerekként én is tanultam hegedülni, aztán megismertem a férjemet, jöttek a gyerekek és átadtuk a zenetanulást nekik – foglalja össze Anna néni az elmúlt évtizedeket. – Mindig ajándékként tekintettünk a gyerekekre, szeretettel, örömmel vállaltuk őket a nehéz anyagi körülmények ellenére is. Voltak keményebb idők, de ez nem befolyásolja az ember boldogságát. Sőt, pont fordítva, mi mindennek tudtunk örülni. Ha kinyitottuk a csapot és melegvíz jött, teleengedtük a kádat és rögtön nagy volt a boldogság. Az egészséges szegénységnek van valami tartása. A mi gyerekeink szerencsére mindennek tudtak örülni.

A muzsika reményteljes hangjai

Az isteni gondviselés egész életüket végigkísérte. Ahogy bővült a család, úgy nagyobbodott a lakás. Először egy kiskonyhában laktak, majd egy szobában öt gyerekkel, később eljutottak oda, hogy néhány ismerősük közbenjárására végül egy négy és félszobás lakásba költözhettek. Ők ketten a mai napig ott laknak és ott próbálnak hetente egyszer a gyermekeik.

A tíz testvér között húsz év a korkülönbség. A legidősebb Sándor, majd Hedvig, Tamás, Anna, Mária, Bernadett, Gertrúd, Kinga, János és Péter – mindannyian hivatásos zenészek, különböző hangszereken játszanak, illetve tanítják a muzsikát. Amíg beszélgetünk Sándor bácsival és Anna nénivel, a háttérben zajlik a próba. Mivel több fellépésre is készülnek, nagy a fegyelem és a figyelem, a mindig nyugodt, türelmes karmester egyetlen mozdulata is elég, hogy az unokatestvérek könnyed beszélgetéséből átszellemült, koncentrált próbafolyamat váljon. Kezdetben, bő harminc évvel ezelőtt Sándor bácsi vezette az együttest, de szépen fokozatosan átvette a szerepét elsőszülött fia, így a „karmesteri pálca” továbbra is Benyus Sándor kezében van.

– Istentől kapott tehetség, amit vétek lett volna elherdálni – mutat az ég felé Sándor bácsi, amikor a gyermekeik zenei adottságai felől érdeklődöm. – Elvetettük, kinőtt a mag és csak gondozni kellett. Az utóbbi néhány évben már a legnagyobb fiam vezeti az együttest, de félszemmel azért figyelek – teszi hozzá mosolyogva.

– Kiskorukban eleinte még mi, aztán ahogy nőttek, már ők készültek karácsonyi műsorral – mesélik a szülők elérzékenyülten. – Ahogy egyre jobban ráéreztek az ízére, karácsony környékén elég sokat jártak fellépni kórházba, idősek otthonába, elfekvőbe, börtönbe. Vittek egy-két hangszert is, de elsősorban énekeltek. Ilyenkor mindig feltöltődve értek haza, mert nemcsak adtak, de sokat is kaptak. Mármint lelkileg. Mosolyt, derűt, reményt, amely a zene hallatán sugárzott a betegekről. Hihetetlen karácsonyi élmények voltak, ez volt az igazi ünnepi csoda.

„A zene híd a föld és a menny között”

Kodály Zoltán szerint a zene olyan lelki táplálék, amely semmi mással nem pótolható. A Benyus család is ennek szellemében él, és a zenekar mottóját is a magyar zeneszerzőtől és népzenekutatótól választotta: „A lelki gazdagodás hatalmas forrásai erednek a zenéből. Azon kell lennünk, hogy minél többek számára megnyíljanak.” A próba végeztével a szüleik keresztnevét viselő Sándor és Anna, illetve az unokák is csatlakoztak a beszélgetéshez.



– Az, hogy én most itt vagyok, annak köszönhető, hogy édesapám és édesanyám ott ült mellettem és támogatott a zenetanulásban, magamtól ide nem jutottam volna el – emlékszik vissza Sándor, aki a hétköznapokon zongora, nagybőgő és karmesteri diplomájával a tarsolyában a Váci Bartók-Pikéthy Zeneművészeti Szakgimnázium és Zeneiskola tanáraként dolgozik. – A karácsonyi fellépéseink során kezdetben szüleink magányos ismerőseihez mentünk, nekik szerettünk volna élményt szerezni, aztán ez a hagyomány kibővült a különböző intézményekkel. Annyira mélyen érintettek bennünket az ott látottak, hogy a szívünkben ezzel kapcsolódott össze a karácsony. Ezt a lelki gyakorlatot szeretnénk továbbadni a gyermekeinknek.

Nagy örömünkre mi is bepillanthattunk a család karácsonyi műsorának egyik próbájába, ahol közel ötvenen muzsikáltak együtt.

A tíz testvér családjaiban összesen 39 gyermek született harminc év korkülönbséggel, a legifjabb például még csak féléves, de vannak közöttük már szülők is. Két családban nyolcan, valahol heten, hatan vagy éppen hárman születtek, a nagycsalád alapításának szándéka példamutatóan száll generációról generációra.

– Ami igazán különleges a családunkban, hogy hatalmas összetartó ereje van a zenének a testvérek között – jelenti ki a hegedűtanárként dolgozó, nyolc gyermeket nevelő Anna. – A szüleink mindig szerették volna, ha együtt zenélünk a testvéreimmel, a zongora mindenkinek kötelező volt, aztán lehetett mellé még egy hangszert választani. Ez egy valódi összetartó erő közöttünk. A próbák és a fellépések alatt meg kellett tanulnunk kezelni a súrlódásokat, a nehézségeket. Kezdetben sokat civakodtunk, veszekedtünk, aztán szépen lassan egyre békésebben dolgoztunk együtt.

– A szeretetteljes légkör érdekében néha engedni kell, nem baj, ha nincs mindig minden úgy, ahogy a legidősebb akarja – mosolyog Sándor. – Lehet, hogy a kisebbek is okosakat mondanak. Abba nőttünk bele, hogy alkalmazkodni kell. Az ember nevelődik, csiszolódik egy ilyen közegben és megtanulja, hogy minden ember értékes és összességében nagyon szeretetreméltó személyiség.

Családi koncertek a karácsonyfa körül

Egy ekkora családban a hétköznapok is különleges élményt jelentenek, hát még a karácsony. A Szentestét minden család „szűk” körben tölti, aztán általában a nyolc gyermeket nevelő Bocsákéknál jönnek össze teljes létszámban.

– Néhány éve átalakítottuk a házat, így nálunk van a legnagyobb hely – magyarázza a legidősebb testvér, Rita, aki az unokákból álló kórus főszervezője. – Ha családi karácsonyt rendezünk, annak főleg mi adunk otthont. Minden család hoz magával valami ételkülönlegességet, majd a vacsora után kezdődnek a produkciók. Családonként szoktunk készülni valami meglepetéssel, ilyenkor akár a saját szerzemények is szóba jöhetnek! Az ajándékozás pedig húzás alapján működik, a testvérek és házastársaik is egymás között és az unokatestvérek is egymás között húznak valakit, akit megajándékoznak. Azért előfordul néha, hogy elcserélünk egy-egy nevet – teszi hozzá fülig érő szájjal Rita egyik öccse, Bernát.



– Amikor lesznek majd gyerekeim, fontosnak tartom, hogy zenéljenek – folytatja Rita. – Próbálják ki a hangszereket, hogy meglássák, mihez van kedvük, tehetségük. Ha nem is lesz belőlük zenész, akkor is sok területét fejleszti az agynak és a léleknek, az együtt zenélés élményét pedig nem lehet mással pótolni.

– A tíz Benyus testvér közül mindannyian hivatásos zenészek vagyunk, az unokák viszont már másfelé is érdeklődnek, nem mind a zenei pályát választották. Annak is örülünk, ha megmarad a hobbijuknak a zene. Semmi sem kötelező, mindig rugalmasan kezeltük a helyzetet – avat be a családi kilátásokba Anna.

Fellépések a határainkon túl

A Keszthelyen megrendezett X. Európai Nagycsaládos Konferencián való nyári fellépése alkalmával a család megkapta a Nagycsaládosok Országos Egyesületének Hűség-díját. A szervezet ezzel kívánta köszönetét kifejezni Benyuséknak, akik megtestesítik azokat az értékeket, amelyek a család fontosságát, a több generáció együttműködését, a házasság jelentőségét és a közösség együvé tartozását jelenítik meg. A családtagokat nemcsak a páratlan zenei tehetség, de az Istenben való hit is összeköti – állt a méltatásban.



A családi fellépések elsősorban nyáron és a decemberi hétvégéken sűrűsödnek össze. A testvérek a kamaraegyüttesükkel régebben a nyári szünetekben külföldi fellépéseket is vállaltak, de nagycsaládosként már – ahogy mondják – két lábbal a földön kell állniuk és elsősorban az együtt zenélés örömére szeretnének muzsikálni.

– Fiatal felnőttekként még több külföldi fellépést is vállaltunk a kamaraegyüttessel, de az unokákból álló kórussal is mentünk autókonvojjal Erdélybe, illetve volt két nagybuszos túránk, 2011-ben Krakkóba, idén pedig Keszthelyre utaztunk – mondja Anna. – Most viszont már van egy határ, azon túl nem szoktunk fellépéseket vállalni, hiszen nagycsaládosként a hátteret is biztosítani kell a gyerekeknek. Ők mondjuk lelkesek, mennének, tele vannak energiával. Meglátjuk, mit hoz az élet, ehhez is rugalmasan állunk hozzá. Amikor még csak pár hónaposak voltak otthon a kicsik, akkor értelemszerűen nem tudtam jönni se próbálni, se fellépni, de a kották a mai napig úgy vannak írva, hogy ha valamelyikünk hiányzik, akkor a többiek át tudják venni kis átalakítással a szólamát.

– Édesapám évekkel ezelőtt azt mondta, jó, hogy nem szerződtettünk annak idején egy menedzsert, aki elvitt volna rengeteg fellépésre, hanem megmaradtunk családi együttesnek – ad magyarázatot a döntés hátterére Sándor. – Így az együtt zenélés igazi öröme hajt minket. Nem az üzlet, hanem a saját lelkünk felhőtlensége. A zene nekünk közösségi élmény, sikerélmény, az együtt alkotás folyamata pedig lelkileg tesz hozzánk nagyon sokat. Ennél mit kívánhatnánk többet?