Pali, több mint 20 évvel ezelőtt komoly fordulat állt be az életedben: borász lettél.

Rókusfalvy Pál: Az életem során én örökösen váltottam: eredetileg pedagógus vagyok, de nagyon sokáig tevékenykedtem zenészként is. Onnan jött a rádiózás, majd a televíziózás, közben reklámcéget alapítottam. Annak idején a borászkodás hobbiként indult, aztán pár év alatt valóban életformává vált. Az egykori egyszemélyes vállalkozás mára családi birtokká nőtte ki magát. Palkó fiam szőlész-borász szakmérnökként viszi a borászatot, 2015 óta együtt dolgozunk, míg az öcsém a rendezvények szervezésében segít. Merthogy 2002-ben nyitottam egy vendéglőt, panzióval.

Nemcsak a fiad lépett a nyomdokaidba, hanem a legnagyobb lányod is, igaz, ő teljesen más területen. Lilivel 2019 tavasza óta együtt vezetitek a Duna Televízión futó Családi kör című műsort.

Rókusfalvy Lili: Igazából soha nem gondoltuk volna, hogy mi ketten valaha is együtt fogunk dolgozni, mert apa már jó ideje eltávolodott a médiától. Úgyhogy amikor jött a felkérés a csatorna részéről, örültünk a lehetőségnek.

R. P.: Én azt sem gondoltam volna, hogy Lili valamikor televíziósnak áll, azt meg pláne nem, hogy egyszer együtt fogunk dolgozni. A lányom egész életében táncosnőnek készült, aztán a sors úgy hozta, hogy fel kellett hagynia a tánckarrierjével. Azt, hogy a bölcsészdiplomájával a zsebében bekerült a médiába, az ambíciójának, a szorgalmának és az elhivatottságának köszönheti. Ami a közös munkánkat illeti: engem nehezebb volt rábeszélniük, és nem azért, mert kérettem magam, de én már 20 éve nem vagyok műsorvezető. Az egészet kizárólag Lili kedvért vállaltam. Az motivált, hogy együtt dolgozhatok a lányommal.

Lili, egy pici félsz sem volt benned azzal kapcsolatban, hogy Rókusfalvy Pál lányaként nem kerülheted el az összehasonlítást, és így nehezített terepen kell bizonyítanod?

R. L.: Már annak idején, általános iskolás koromban megtapasztaltam, hogy mit jelent ismert ember gyerekének lenni, ráadásul akkoriban apu még nyakig benne volt a médiában. Úgyhogy a suliban kellőképpen megedződtem. És, nevetni fogsz, de a táncos karrierem során is többször megkaptam, hogy azért osztanak rám szólószerepeket, mert az apám az apám… Ma már egyáltalán nem foglalkozom ezzel. Én igenis büszke vagyok az apukámra, és büszke vagyok a nevemre is, mindig az voltam, és pontosan tudom, hogy mindent, amit eddig elértem, a magam erejéből értem el.

Milyen érzés együtt dolgozni édesapáddal?

R. L.: Mi ketten félszavakból megértjük egymást, és apu egy-egy szempillantásából vagy mozdulatából „leveszem”, hogy mikor szeretne egy kicsit a háttérben maradni, vagy ellenkezőleg, mikor kérdezne tovább inkább ő. Emellett időnként, még ha finoman is, de csipkelődünk egymással, ahogy a való életben is gyakran szoktunk. Természetesen arra odafigyelünk, hogy megtartsuk a megfelelő arányokat, hogy semmiképpen ne legyünk tolakodóak olyan szempontból, hogy túlságosan előtérbe helyezzük a privát kapcsolatunkat, mert nem rólunk szól ez a műsor. Én nagyon élvezem a közös munkát, ráadásul az, hogy együtt dolgozunk, hozzátesz a privát életünkhöz is. Amióta kétgyermekes anyuka vagyok, nyilván kevesebbet találkozunk apuval, és ezért különösen örülünk minden egyes alkalomnak, amit együtt tudunk tölteni. Nagyon szoros kötelék a miénk.

Ti ketten mennyire hasonlítotok egymásra?

R. L.: Nagyon. Például egyforma a temperamentumunk, amiből többek között az is adódik, hogy borzasztó könnyen egymásnak tudunk ugrani, ha éppen nem egyezik a véleményünk. De utána ugyanilyen könnyen tudunk bocsánatot kérni, és mindent megbeszélni. Nagyon egyforma a habitusunk, én ugyanolyan extrovertált vagyok, mint ő, ugyanolyan maximalista, és én is szeretem, ha minden rólam szól. Na most, két ilyen habitusú ember egy „csárdában”, pontosabban egy kanapén a stúdióban, az néha tud robbanni. Szerencsére jól kezeljük ezt a helyzetet, és kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymást. Egyébként a négy gyereke közül talán én hasonlítok a legjobban apura.

Lili, a kisfiad mellé tavaly ősszel megszületett a kislányod. Hogy ízlik a kétgyermekes anyukaság?

R. L.: Mi nagyon jól éltük meg az elmúlt másfél évet abból a szempontból, hogy a kisfiam, Boldizsár keveset járt óvodába, és nagyon jót tett a négyesünknek, hogy ilyen sok időt tölthettünk együtt. Úgyhogy, én nagyon is szeretem ezt az új helyzetet, és mindig azt mondom, nekem olyan természetes, hogy most már két gyerekünk van. Szerencsére nemcsak én érzem így, hanem az apukájuk is, és Boldi is nagyon szereti a kistesóját. Persze, fáradtabb vagyok, mint amikor a kisfiam még egyedül volt, meg több energiát emészt fel a mostani helyzet, de egyáltalán nem érzem sem lemondásnak, sem pedig áldozatnak azt, hogy most elsődlegesen róluk szól az életem, életünk.

 

 

Kisgyermekes anyukaként hogyan tudod összehangolni a munkádat és a magánéletedet?

R. L.: Csakis segítséggel. Szerencsés vagyok, mert a férjem (Babos Bertalan festőművész – a szerk.) százszázalékosan kiveszi a részét a gyerekek körüli teendőkből. Festőművészként saját maga osztja be az idejét, ami könnyebbséget jelent. Ő a legfőbb segítségem, és mivel mind a ketten úgy gondoljuk, hogy a gyerekek életében az első 3 évet semmi nem pótolhatja, igyekszünk arra fókuszálni, hogy minél többet legyünk együtt négyesben.

Pali, ti hatan vagytok testvérek. Az, hogy nagycsaládban nőttél fel, nyilván sok szempontból kihatott a későbbi életedre.

R. P.: Az az összetartó, szeretetteljes közeg, amiben nevelkedtem, fontos és meghatározó útravalóként szolgált. Az elmúlt években a szüleim írtak egy könyvet: papírra vetették az életük történetét, amiben benne vagyunk mindannyian. Magánkiadásban 300 példány készült belőle, egyrészt, hogy jusson mindenkinek a rokonságból, másrészt azt szeretnénk, ha az utánunk jövő generációk is továbbadnák majd az ő gyermekeiknek. Sőt, a testvéreimmel kitaláltuk, hogy folytatjuk a családi krónikát… Anyuék könyvéből számomra egyértelműen az derül ki, hogy a mi családunkban mindig nagyon fontos szempont volt, hogy együtt legyünk, és minél több időt töltsünk egymással. Gyerekkoromban együtt laktunk a nagyszüleimmel, és rengeteg olyan kedves, szép és romantikus emléket őrzök, amelyek a testvéreimhez, a szüleimhez és a nagyszüleimhez kötődnek, mert jó volt együtt. Én például nem tudtam volna elképzelni, hogy ne nagycsaládban éljek.

Ha jól sejtem, egy ilyen összetartó família, mint a tiétek, lehetőség szerint minél több közös programot szervez.

R. P.: Valóban, nálunk a legszűkebb körű családi nyaralás is most már azt jelenti, hogy tízen vakációzunk. De amikor születés- vagy névnapot ünneplünk, vagy karácsonykor, húsvétkor vagy bármilyen más apropóból jövünk össze, akkor ennél jóval többen vagyunk. Legutóbb például a Rókusfalvy Családi Olimpiára gyűltünk össze: ezt a programot öt évvel ezelőtt találtuk ki és azóta minden nyáron megrendezzük. Ez annyit jelent, hogy annak a kertjében, akinél éppen tartjuk, a helyi adottságoknak megfelelően hirdetjük meg a sportágakat. Idén nálunk szerveztük meg az eseményt, és mivel nagy keretes házban lakunk, volt tollaslabda, asztalitenisz, petang és vízilabda. Utóbbi azért eléggé korlátozott körülmények között, a medencében kétfős csapatokkal zajlott. Egy 40 fős családi eseményt képzelj el, mert ennyien vagyunk, amikor mindenki el tud jönni. Apu 90 éves, anyu pedig 85, ők a szervezőbizottság elnökei. A szüleim még most is boldogan vesznek részt az efféle családi megmozdulásokban, szerencsére még mindketten nagyon frissek szellemileg. És miközben a sportversenyek zajlottak, elkészült a bográcsgulyás, mert versenyszámok ide vagy oda, az egésznek az volt a lényege, hogy együtt legyünk. A mi családunk híres arról, hogy rendszeresen tartunk összejöveteleket, és mindig találunk alkalmat arra, hogy 1-2 havonta találkozzunk.

R. L.: A kisfiam az idei olimpián nyerte meg az első kupáját és az első érmét is, merthogy ezüstérmes lett petangban. A kupát pedig mint a rendezvény legfiatalabb résztvevője kapta, és ragyogó arccal vette át a gravírozott medált a traktoros papától.

Pali, nyilván nem véletlenül ragadt rád ez a jelző.

R. P.: A családom nem érti, miért szeretek annyira traktorozni (nevet). Számomra ez egyfajta feltöltődést is jelent, mert a traktoron ülve, egy pöfögő szivarral a kezemben érzem azt, hogy zavartalanul tudok gondolkodni. Mert nyilván imádok a családommal lenni, de ha a munkámmal kapcsolatos dolgokat akarom nyugodtan átgondolni, akkor ahhoz ki kell mennem a szőlőbe.

Visszatérve a családodra: a két felnőtt gyermeked mellett van két kiskamasz lányod is. Ők négyen hogy jönnek ki egymással?

R. P.: A középső lányom, Janka 14 éves, most kezdte a gimnáziumot, és mellette szinkronúszik, a legkisebb, Luca pedig 10 éves, ő most lett felső tagozatos. Nagy örömömre a „kicsik” csodálatosan jó viszonyban vannak a két naggyal. Ők négyen imádják egymást. Ahogy mondani szoktam, nekem ugyan két házasságból, de négy gyermekem született, akik nem ismerik a féltestvér kifejezést. Sosem felejtem el, amikor Luca 8 évesen egyszer borzasztó zaklatottan jött haza az iskolából, ahol aznap a családi kapcsolatokról beszélgettek. A kislányom sírva kérte ki magának, hogy neki csak a féltestvére a Lili. Ragaszkodott ahhoz, hogy neki igenis egész testvérei vannak...

R. L.: Annak ellenére, hogy nem ugyanaz az édesanyánk és nem nevelkedtünk egy háztartásban, az öcsémnek és nekem is szuper a kapcsolatunk a két húgunkkal. Olyan jó, hogy apáék odafigyeltek arra, hogy ez így legyen és így is maradjon! Azt gondolom, egy ilyen helyzetben többnyire a felnőtteken múlik, hogy mit és hogyan kommunikálnak, mit engednek meg és mit nem, valamint, hogy miként nyitnak egymás, illetve a gyerekek felé. Az, hogy mi négyen ilyen jól működtünk ebben a felállásban, annak is köszönhető, hogy a szüleink jól kezelték ezt a helyzetet, és mi, gyerekek, rendkívül hálásak vagyunk, amiért megvolt a lehetőségünk arra, hogy „rendes” testvérként szeressük egymást.

R. P.: Apaként nagyon jó érzés látni, hogy ők négyen mennyire közel állnak egymáshoz. És hála istennek, velem is igazán szoros a kapcsolatuk. Nekem az is óriási ajándék, ha úgy tetszik, a hab a tortán, hogy egyszerre tudok borászkodni Palkóval, műsort vezetni Lilivel, és közben gondos apukája lenni a két kisebbnek, Jankának és Lucának. Édesapaként nem is kívánhatnék ennél többet!

További érdekes interjúkat olvashat:

Dinasztiákinterjúapalánycsalád mint pozitív érték