Sokat foglalkoztatott előadóművészként hogyan élték meg a járványhelyzet miatti közel másfél éves kényszerpihenőt?

Balázs Klári: Szakmai szempontból nagyon nehezen! Számunkra borzasztó hosszúnak tűnt ez az időszak, mert a tavaly nyári kis lazítás csak arra volt jó, hogy néhány előadás alkalmával találkozzunk a közönséggel. Ugyanakkor a karanténidőszaknak voltak jó oldalai is: Gyurival rengeteg zenét hallgattunk, sok filmet néztünk, sokat időztünk a kertben, a jó levegőn, amire „normál körülmények” között, tehát a pörgős hétköznapokban ritkán van időnk. Egy kicsit lenyugodott az életünk. Éjjel-nappal kettesben voltunk, csak az állatkáink vettek körül minket: a két kutyánk és a macskánk, akik már a puszta jelenlétükkel megszépítik a mindennapjainkat.

Korda György: Ha van/lehet pozitívuma egy ilyen szörnyűségnek, akkor az én részemről az volt a hozadéka, hogy megtudtam, hogyan telnek a civil mindennapok, mert a szóban forgó időszakban Klárikával abszolút úgy éltünk, mint az átlagpolgárok, nem pedig úgy, mint a művészek. A feleségem annak rendje és módja szerint takarított, főzött, mosott, vasalt, már amikor kellett egyáltalán vasalnia, mert volt olyan, hogy 6 hónapig nem vettem fel inget, mert hát hova vettem volna fel? Sok minden átértékelődött bennünk azokban a hónapokban, például, rájöttünk arra, hogy milyen sok igazi barátunk van, akik törődnek velünk, és akikre minden helyzetben számíthatunk. Ugyanakkor sok pályatársunkhoz hasonlóan, bennünk is számos kétség felmerült a „hogyan tovább?”-ot illetően. Például: Jó lesz-e a jövőben is az, amit, eddig csináltunk, vagy van, amiben változtatnunk kell? Az embereknek lesz-e pénzük arra, hogy belépőjegyet vegyenek a fellépésünkre? Egyáltalán, lesz-e kedvük koncertre jönni? Milyen hangulatban fogad majd bennünket a közönség?

Sok minden átértékelődött bennünk azokban a hónapokban, például, rájöttünk arra, hogy milyen sok igazi barátunk van.

Túl vannak jó pár idei nyári fellépésen: mostanra elmúltak a kétségeik?

B. K.: Ahogy az életünk kezdett visszatérni a régi kerékvágásba, és ahogy lehetőségünk adódott arra, hogy koncertet tartsunk, egyre több felkérésünk lett, és már szeptemberre, sőt októberre is van számos meghívásunk, ami elmondhatatlan öröm számunkra. Őrületes, hogy milyen fantasztikus hangulata van ezeknek a pandémia utáni koncerteknek. Példaként említhetném a fellépésünket az idei debreceni Campus Fesztiválon, az a koncert maga volt a mennybemenetel. Nehéz szavakba önteni az ottani hangulatot, azt a szeretetet, amit az emberektől kaptunk, és azt a boldogságot is, amit mi éreztünk, hogy újra élőben, közönség előtt énekelhetünk, és ez a kisebb és a nagyobb helyszíneken egyaránt így van. Őszintén mondom, hogy Gyurival mi most egy kicsit habzsoljuk a koncertéletet, mert annyira élvezzük, hogy végre kedvünkre foglalkozhatunk azzal, amiben a legtöbb örömünket leljük. Ráadásul a közönségen is azt látjuk, hogy felszabadultak, jókedvűek, és hogy jól akarják érezni magukat, ami bennünket is hihetetlenül inspirál.

Ha jól sejtem, a koncertszezon újraindulásán túl egy fontos családi esemény miatt is a június az egyik legkedvesebb hónapjuk.

B. K.: Június 21-én ünnepeljük a házassági évfordulónkat, ami mindkettőnk számára egy szép és emlékezetes ünnep. Gyuri minden évben egy gyönyörű vörös rózsacsokorral lep meg ezen a napon. Idén is itthon ünnepeltünk kettesben, isteni vacsorát rendeltünk az egyik kedvenc éttermünkből. Utána a kertben beszélgettünk, élveztük a nyáresti hangulatot. Egyébként, ha már az évszámoknál tartunk: a férjemmel igazából nem is azt jegyezzük, hogy hány éve volt az esküvőnk, hanem inkább azt számoljuk, hogy 1980 ősze óta vagyunk együtt, és ennek most már 41 éve.

Gyuri, ha jól tudom, önök ketten annak idején 1978-ban a Magyar Rádióban találkoztak először, amikor is önnek, az akkor már országos népszerűségnek örvendő művésznek, egyből megakadt a szeme a pályakezdő ifjú énekesnőn…

K. GY.: Valóban így történt, de Klárika akkor még visszautasította az én óvatos közeledésemet. Aztán amikor egy évvel később újra egymásba botlottunk egy rádiófelvételen, az eset megismétlődött. A fordulat 1980-ban állt be kettőnk történetében, a Halló, itt Korda György! című balatoni turnémon, ahol Klárika, amellett, hogy vokálozott, három duettet adott elő velem.

Akkor és ott hogyan tört meg a jég?

B. K.: Észrevettem, hogy Gyuri nagyon szimpatizál velem, és az első perctől rendkívül kedves volt hozzám. Én pedig imádtam, ahogy énekel: lenyűgözött a profizmusa és a szakmai tudása. A nyár folyamán egyre több időt töltöttünk együtt, és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. A turné végén pedig már mindketten úgy éreztünk, hogy minket egymásnak rendelt a sors. Így szövődött a szerelmünk a Balaton partján: emlékezetes, gyönyörű nyár volt...

Anno, gondolom, azért akadtak jó páran, akik kételkedtek a szerelmükben.

B. K.: Hajaj! Amikor összekerültünk, sokan vádoltak meg azzal, hogy érdekből választottam Gyurit: a vészmadarak nem sok jövőt jósoltak a „románcunknak”.

K. GY.:… de amikor megismerkedtünk, én éreztem, hogy ez komoly dolog lesz. Nekem azelőtt rengeteg kapcsolatom volt, sok hölggyel együtt is éltem, és mindig magabiztosan viselkedtem a nőismerőseimmel, de Klárikánál megdőlt a papírforma. Amikor vele találkoztam, tudtam, hogy ez most valami más... Nála rögtön éreztem, hogy itt „gondok” lesznek (nevet), és a megérzésem nem csalt. Így kezdődött. Mindketten túl voltunk már egy házasságon, amikor egymásba szerettünk, mégsem volt kérdés számukra, hogy idővel hivatalosan is összekötjük az életünket.

Önök a mai napig irigylésre méltó harmóniában élnek és dolgoznak, ami ritkaságszámba megy, kiváltképp az önök szakmájában. Egyetértenek velem?

K. Gy.: Valóban ritka kapcsolat a miénk! Mert voltak és vannak művészpárok, aki jó házasságban élnek, de úgy, hogy az esetek többségében az egyik fél alárendelte a karrierjét a másikénak. Ezzel szemben mi teljesen egyenrangú művészekként lépünk színpadra.

Sokszor egy egész élet is kevés arra, hogy valaki megtalálja a másik felét, hozzánk viszont igazán kegyes volt a sors!

B. K.: Közösek a munkák, közösek a feladatok és közösek az érdekek. Köztünk soha nem volt szakmai féltékenység, vagy irigység. A duettezésnek is megvannak az íratlan szabályai, és ha ezeket nem tartjuk be, akkor könnyen megborul az összhang a partnerek között. Úgy gondolom, hogy én mindig jól tudtam alkalmazkodni Gyurihoz, ugyanakkor mindig kerestem-kutattam az olyan igényes, színvonalas dalokat, amelyekben a női énekesnek is komoly szerep jut.

K. GY.: A feleségem hű társam mindenben. Amikor kipróbáltam magam egy másik szakmában, a pókerközvetítésben, abban is a partnerem lett.

B. K.: Még ma is többször megkérdezik tőlem, hogyan tudtam megszokni, hogy Gyuri ennyire szeret kártyázni. Egyrészt pókerezni én is szeretek, ezen kívül pedig a férjem hetente egyszer ultizik a barátaival, és ez engem egyáltalán nem zavar. Soha nem nehezteltem rá a szenvedélye miatt, mert tudom, hogy számára ez egy fontos kikapcsolódás, egy komoly szórakozás, és ezt nem vehetem el tőle.

Szakmailag nagyon egy húron pendülnek, de vajon a civil életükben mennyire passzolnak egymáshoz?

K. GY.: Klárikával egyformán gondolkodunk az életről, a világ dolgairól, azonos az értékrendünk, és minden téren hasonló az ízlésünk: az öltözködésben, a zenében, az építészetben, a festészetben. A feleségem is ugyanazokat az ételeket szereti, mint én, ő is imádja az állatokat, és még hosszan sorolhatnám, hogy mi mindenben hasonlítunk. Fontosnak tartom, hogy az apróbb dolgokban is egyezzen az ízlésünk, mert a mindennapok ezekről szólnak. A kisebb különbözőségeket el lehet nézni és lehet tolerálni, de van, amiben az ember nem tud és nem is akar megalkudni.

B. K.: Mi ketten nagyon sok időt töltünk együtt, mégsem megyünk egymás agyára. Részben azért sem, mert soha nem kényszerítünk egymásra olyan programot vagy elfoglaltságot, amihez a másik nem érez kedvet. Szerencsére nagy lakásban lakunk, van több televíziónk, tehát ha teszem azt, a férjem sportközvetítést vagy éppen akciófilmet akar nézni, akkor azt néz, míg én jobban szeretem az életrajzi filmeket és a természetfilmeket. Ebben az egy dologban kicsit eltér az érdeklődésünk.

Soha nem volt igazán jelentős mélypont a kapcsolatukban.

Nyugtassanak meg, hogy azért időnként önök között is adódnak nézeteltérések.

K.GY.: Nem állítom, hogy sosem zördülünk össze, vagy hogy nem ciívódunk időnként, mert mint minden házasságban, természetesen nálunk is előfordulnak súrlódások. De soha nem volt igazán jelentős mélypont a kapcsolatukban. Olyan krízis, amikor összecsomagoltunk volna, vagy szóba került volna a szakítás... Soha, még gondolatban sem!

B. K.: Egy férfi és egy nő nyilvánvalóan különbözőképpen lát, él meg és ért meg bizonyos dolgokat, és mondom ezt úgy, hogy én egy olyan családban nőttem fel 4 fiútestvér mellett, ahol férfiuralom volt. Ebből adódóan eléggé ismerem a férfiúi lelket, és elég jól tudok „pasifejjel” gondolkodni. Nálunk nincsenek csapkodások, cirkuszok: előfordul, hogy a férjemmel nem értünk egyet valamiben, van, hogy összekapunk, mint a macskák, de a legfontosabb, hogy mindig mindent meg tudunk beszélni egymással. Sosem veszünk össze úgy igazán: néha összecsattanunk, hiszen Gyuri Bak, én meg Oroszlán vagyok, úgyhogy vannak kisebb-nagyobb ütközések, de leginkább a szakmai dolgokkal kapcsolatban. És ha össze is veszünk valamin, egy negyedóra múlva akkor is kibékülünk, megpusziljuk egymást és nem tesszük el másnapra a negatív érzéseket. Emellett amit még rendkívül fontosnak tartok: soha nem akartam megváltoztatni a férjemet, sem átformálni őt. Az első perctől kezdve olyannak szeret(t)em Gyurit, amilyennek annak idején megismertem.

Egy korábbi beszélgetésünkkor azt mondták: annak idején jókora szerencse (is) kellett ahhoz, hogy önök jó időben és jó helyen találkozzanak. Majd gyorsan hozzátették, ami viszont már önökön múlott: attól fogva, hogy egy pár lettek, megbecsülik egymást, amit a hosszú házasság egyik alappilléreként említenek.

B. K.: A másik fontos pillér, hogy a mai napig szerelmesek vagyunk egymásba, ez benne van a dalainkban is, és ezt az emberek is megérzik.

K.GY.: Mi tényleg egy hullámhosszon vagyunk, és nem tudnánk egymás nélkül élni.

B. K.: Hihetetlenül összeforrtunk. Ahogy mondani szoktam, sokszor egy egész élet is kevés arra, hogy valaki megtalálja a másik felét, hozzánk viszont igazán kegyes volt a sors!


(Fotó: privát)