„Abban a pillanatban eljegyeztem magam a közönséggel”

Művész úr, bő negyedórával ezelőtt még a színpadon állt és Szulejmán szultánként remekelt az Egri csillagok-ban. Most pedig már a Nemzeti Színház művészklubjában beszélgetünk. Hogy érzi magát? Mostanra teljesen maga mögött hagyta, le tudta tenni az előadást?  

Még nem teljesen, még egy kicsit tekerődzik a dolog, de egyébként jól vagyok. És most látom, hogy a Szulejmán gyűrűje az ujjamon maradt (mutatja a méretes és mutatós kellékékszert). El ne felejtsem visszavinni a beszélgetésünk után!

Itt, a Nemzetiben jelenleg három színdarabban játszik, ráadásként pedig vendégszerepel egy másik teátrumban.  

Az Egri csillagok mellett itt van Molnár Ferenc népszerű vígjátéka: az Egy, kettő, három-ban én vagyok a Titkár. Remek előadás, kimondottan szeretem. A Tizenhárom almafában Mendit játszom, a ráadás pedig a Karinthy Színházban a Nagymester című darab, amelyben én alakítom a címszereplőt. Azt is nagyon élvezem.  

Ön tavaly kapott vasdiplomát, ami azt jelenti, hogy 65 évvel ezelőtt végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. A mostani a 66. évada a pályán – a kultúra szolgálatában, ha már a jeles nap kapcsán is beszélgetünk. Kimondani is sok...

Ha ehhez hozzáadom azt a 4 évet, amit a főiskolán töltöttem, plusz előtte 3 évig néptáncoltam a SZOT együttesben... Rettenetesen hosszú idő, nem tudok vele elszámolni, annyira sok évről beszélünk. Hiába tudom, hogy 24 évig voltam József Attila Színház tagja, utána 20 évig dolgoztam igazgatóként a Vidám Színpadon, majd 2003-ban a Nemzeti Színházba szerződtem, annak is már 21. éve, nehezen tudom nyugodtan kimondani ezt a nagyon nagy számot. Az az érdekes, hogy otthon napközben soha nem jut eszembe, de ha bárhol szóba kerül és elkezdünk beszélgetni róla, akkor rögtön előjönnek, fel-feltörnek az emlékek.

Hosszasan sorolhatnánk a színházi és a filmes szerepeit, valamint a televíziós alakításait. Ön azon kevesek közé tartozik, akiknek a pályafutását nem tarkították hullámvölgyek.  

Szerencsésnek érzem magam, amiért az első perctől kezdve folyamatosan foglalkoztattak. Onnantól, hogy kézhez kaptam a diplomámat, a szakma a tenyerén hordozott. Folyamatosan jöttek a felkérések, mindig adtak valamilyen feladatot, nekem soha nem kellett szerepet kérnem. Szerepálmom sem volt soha, mindig annak örültem, ha azt meg tudtam jól csinálni, amit rám bíztak.  

Ezek szerint semmilyen hiányérzete nincs a pályájával kapcsolatban?

Sose volt, valószínűleg azért sem, mert az elmúlt 66 évben tényleg mindig játszottam, többnyire még nyáron is. Nekünk még ott volt a színház, a film, a televízió, a rádió, a szinkron. A mostani fiatal kollégáimat azért sajnálom, mert elég sokan vannak, televíziós sorozatszerepből pedig nincs annyi, hogy mindenkinek jusson. Holott az én felfogásom szerint, amit ezen a pályán el lehet érni, az az, hogy megismerjenek, megszeressenek és elismerjenek. Mert nagyon múlékony mesterség a miénk: ahogy mondani szoktuk, a színház a pillanat művészete. A mi szakmánk a közönségről és a színészről szól, a színházban ők a legfontosabbak. Amikor a néző belép a nézőtérre, megfogadja, hogy mindent el fog hinni, ami a színpadon történik. Ezzel a produkció részesévé válik, és ha jó az előadás, akkor a néző tudja, mikor kell nevetnie, mikor kell elővenni a zsebkendőt, mikor kell nagyon odafigyelni és gondolkodni, mikor kell izgulni. A közönség abszolút aktív szereplője az előadásnak, benne van a játékban. És ha menet közben olyan baki történik, amit a közönség is észrevesz/meghall, akkor azon együtt nevetünk. Sőt, a nézők rendszerint egy kis tapssal még ki is segítik a hibázó színészt. Aztán szépen visszaáll a rend, és folytatódik az előadás.  

Önnek mindig is különlegesen jó volt a kapcsolata a publikummal. Egyszer mesélte, hogy annak idején a József Attila Színházban rögtön a legelső szerepével belopta magát a nézők szívébe. Ez a kölcsönös szerelem a Boldogság, merre vagy? című szovjet vígjátéknál lángolt fel, és azóta is tart.  

Amikor a színpadi félhomályban előadtam azt a bizonyos mondatot: „Megállj, Kolja, megmondalak a mamának!”, abban a pillanatban eljegyeztem magam a közönséggel. Akkor éreztem meg azt, hogy a nézőkkel közünk van egymáshoz, hogy kapcsolatunk van, ami hála istennek, a mai napig nem múlt el. Azóta is az a legfőbb vágyam, hogy a legutolsó sorban, a legutolsó széken ülők is hallják és értsék, amit mondok, sőt azt is, amit gondolok. Mániákusan szeretem azt a színházat, ahol a közönség pontosan tudja, hogy mi történik.  

Azt viszont sosem tudjuk meg, hogy ön matematikatanárként ugyanolyan lelkesen magyarázta volna-e a Pitagorasz-tételt, mint amilyen odaadással mesél a közel 70 éves színészi pályájáról. Azt hihetnénk, hogy világéletében színésznek készült, pedig nem. Olyannyira nem, hogy az iskolában a matematika volt a kedvenc tantárgya. Diákként mi fogta meg ebben a reáltantárgyban?

Az ment a legkönnyebben, és emiatt egyfajta furcsa lustaság lett úrrá rajtam, mert annyira szerettem a matematikát és annyira enyém volt az, amit az órán tanultunk, hogy otthon ki sem nyitottam a tankönyvet. Pontosan elég volt az, amit a tanár mondott, mert az minden erőlködés nélkül megmaradt a fejemben. Mindebből mostanra annyi maradt meg, hogy az életben, a mindennapokban is mindig a logikát keresem.

Hogyan lett mégis színész?

Azt szoktam mondani, hogy nem én választottam ezt a pályát, hanem a pálya választott engem. Kilencéves koromban álltam először színpadon, méghozzá Pápán, ahol az iskolában választottak ki gyerekszereplőnek egy színdarabhoz. A későbbiekben rendszeresen indultam iskolai szavalóversenyeken, és tagja voltam az iskolai színjátszókörnek is, ahol egyébként eleinte féltem egy kicsit a szerepléstől, és szégyelltem hülyéskedni. Aztán belejöttem. Mindezek ellenére sokáig mégis matematika-fizika szakos tanárnak készültem. Aztán a sors úgy hozta, hogy néptáncosnak álltam, a SZOT együttes szólótáncosaként kezdtem a művészi pályát, majd valahogy egyértelmű volt, hogy jelentkezem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahova elsőre fel is vettek.

A színészi létformát nem könnyű összegyeztetni a családi élettel. Nyilván nem véletlen, hogy a magánéletében mindig szakmabeli párt választott. Első felesége Törőcsik Mari volt, a második Voith Ági. Jelenlegi párjával, Vass Angélával 45 éve élnek együtt.

Angéla sem civil, mert egykor modellként dolgozott, tehát ilyen értelemben nem állt távol tőle a színpad világa. És valóban, egy civil partner valószínűleg nehezen tolerálta volna a színészi pályával járó rendhagyó, rendszertelen életemet. A szakmabeli társak könnyebben megértették a mi fordított világunkat. Azt, hogy én mindig akkor dolgozom, amikor más, „normális” ember szórakozik.  

A fia gyerekként sosem nehezményezte, hogy az apukája – és tegyük hozzá, az anyukája is – esténként sokszor elmegy otthonról?

Dehogynem! Ádám 4 éves lehetett, amikor egyik este az édesanyjával (Voith Ági színésznő – a szerk.) épp indulófélben voltunk az aznapi előadásra, és a gyerek azt kérdezte: „Miért nem maradtok itthon?” „Megyünk a színházba dolgozni” – válaszoltuk neki egyszerre, mire a fiam dühösen-durcásan megjegyezte: „Elegem van a színházból!”

A szíve mélyén nem bánja, hogy Ádám nem lett színész.

A lehetősége megvolt, de sem Ági, sem én nem szóltunk bele a pályaválasztásába. Pedig a fiam tehetséges, ráadásul nagyon jó a hangja, de számára ez egy kiszolgáltatott pálya. Annak idején egy-két alkalommal szerepeltünk együtt ilyen-olyan televízióműsorokban, de őt nem kapta el a gépszíj. Ádám a vendéglátóiparban találta meg a számítását és a boldogulását. Ott tevékenykedik, méghozzá igazán sikeresen: étterem- és szállodatulajdonos, és nagy örömét leli a munkájában.  

A kisebbik unokája viszont örökölte a nagyszülei művészi vénáját.

Enikő kiskorától kezdve szeretett énekelni, és szépen is énekel. Benne mindig is láttuk annak a lehetőségét, hogy egyszer a színpad felé veszi az irányt. Ugyanakkor az énekesi pályához, csakúgy, mint a színészihez, a tehetség és a szorgalom mellett jó adag szerencse is szükségeltetik. Ha Enikőnek sikerül betörnie ebbe a nagyon zsúfolt mezőnybe, és ott meg tudja állni a helyét, akkor mindannyian boldogok leszünk. Nagyon drukkolok neki! Enikő jelenleg a Budapesti Gazdasági Egyetemen tanul, és nem is baj, ha lesz egy tisztességes szakmája is (nevet). A nagyobbik unokámat, Bencét nem különösebben foglalkoztatta a művészi pálya, őt mindig jobban érdekelték a reáltantárgyak. Most Pécsre jár egyetemre. Habár az elfoglaltságaim miatt sosem tudtam annyi időt az unokáimmal tölteni, amennyit nagypapaként szerettem volna, de nagyon büszke vagyok rájuk. Most már mindketten nagyok, én pedig időközben „kispapa” lettem, mert én vagyok a legalacsonyabb a családban. A fiúk különösen túlnőttek rajtam. Igazából én mindig olyan magas szerettem volna lenni, mint amilyen Ádám fiam lett, ő pedig a saját fiát, Bencét „irigyli” a termetéért (mosolyog).

Nem titok, hogy ön igen otthonosan mozog a konyhában. Kitől tanult meg főzni?

Gyerekkoromban a nagymamámtól lestem el a konyhai fortélyokat. Apám mamája, akivel a háború alatt együtt laktunk, mindent tudott a főzésről, és rendkívül találékony asszony volt. Emlékszem, amikor a nehéz időkben tökből készített „húslevest” és rántott húst”. Éhesek voltunk, és nem volt más... A magjából főzte a szépen gyöngyöző „húslevest”, a többit pedig szeletekre vágta, bepanírozta és kisütötte. Ma is érzem a számban az ízét... A főzés fantázia és érzék kérdése, emellett rendkívül élvezetes foglalatosság is. Imádok kísérletezni a konyhában, bár mostanában már Angéla főz. Mi több, engem már kitiltott a konyhából, de csak azért nem szereti, ha én főzök, mert olyankor rendetlenséget csinálok magam körül. Igaza van, nálam itt egy lábos, ott egy kanál, a konyhai eszközök szanaszét hevernek, míg ő főzés közben is bámulatos rendet tart. Be kell látnom, hogy igaza van, úgyhogy nem tudok ezen vitatkozni vele, és mivel remekül főz, nem ellenkezem.

Köztudott, hogy Művész úr régóta a vadászat szerelmese. Legutóbb mikor hódolt ennek a szenvedélyének?

Nemrég egy libavadászaton jártam, nem sok sikerrel, mert nem találkoztam libákkal. Az egész csapat összesen 6 libát lőtt. Mondom ezt úgy, hogy számomra a vadászat a legkevésbé arról szól, hogy lelőjük az állatot. Sokkal inkább az egésznek a hangulata ragad meg. Talán sokan nem hiszik el nekem, de nagyon könnyű megszeretni a vadászatot. Aki egyszer elmegy vadászni, az az ott szerzett élmények hatására egész biztos, hogy pillanatok alatt beleszeret. Ugyanis mélyen mindenkiben benne van a vadászösztön, csak nem mindenkiben teljesedik, vagy „nyílik” ki. Az életem során jó pár olyan emberrel vadásztam együtt, aki eleinte ódzkodott az egésztől, hallani sem akart róla. Az egyikük konkrétan azt mondta, „majd ha a nyúlnak puskája lesz, akkor megyek veled vadászni”. Ennek ellenére kitartóan győzködtem a barátomat: „Gyere már el, a vadászok annyira szeretnek téged! Az ott egy olyan helyzet, hogy azt mondhatsz, amit akarsz, bármiről beszélhetsz, zárkörű a buli” – érveltem lelkesen. Erre ő visszakérdezett: „Amit kihúztak a tévéműsoromból, azt is elmondhatom?” Megnyugtattam, hogy azt is, és hogy vállalom érte a felelősséget. „Na, jó” - válaszolta, és a másnapi vadászaton velem tartott. Az illetőt Hofi Gézának hívták, és már az első alkalom után a felvételét kérte a vadásztársaságba. Számomra ezek nagyon kedves emlékek. Vagy említhetném a Haumannt (Haumann Péter színművész – a szerk.) is, akivel sokat játszottunk együtt, és akivel nagyon jó barátságban voltam. Neki nem voltak ellenérzései, sőt, ő maga kérte, hogy egyszer vigyem már el vadászni. Elvittem, onnantól kedve rendszeresen járt, és rendkívül odaadó vadász lett.

Az ön barátai inkább a szakmabeliek közül kerültek ki?

Igen, csak ez most rossz kérdés, fájó kérdés, merthogy nagyon nincsenek már... Szinte senki nincs már azok közül a szoros barátok közül, akikkel rendszeresen összejártunk. Az utóbbi időben sokan elmentek...  

Művész úr viszont itt van, és láthatóan jól tartja magát, mi több, fiatalokat megszégyenítő tempót diktál. Ki gondolná, hogy tavasszal betölti a kilencvenet...

Én magam is nehezen hiszem el, hogy áprilisban 90 éves leszek. Ez egyszerűen borzasztó! Nem tudok mit kezdeni ezzel a nagy számmal. Bevallom, egy kicsit meg is ijedek tőle.

Miközben a korát messze meghazudtolóan aktív életet él.

Végül is, igaza van, tényleg nézhetem ezt a jó oldaláról is, csak ne kellene kimondani egy akkora számot, amitől magam is majd’ elájulok.  

Viszont azt le sem tagadhatná, mennyire élvezi, hogy még mindig folyamatosan dolgozik.

Ha már nyűg lenne a munka, akkor abbahagynám. A színészet kortalan szakma, igazából nem lehet kiöregedni belőle. A színházban van gyerekszerep, van fiataloknak, középkorúaknak és időseknek írt szerep. A lehetőségek adottak, csak az a kérdés, meddig bírja az ember energiával.  66 év elteltével én még mindig ugyanúgy izgulok előadás előtt a takarásban, és még mindig ugyanolyan örömmel lépek színpadra, mint az elején, miközben minden alkalommal ugyanazt kérem: „Édes Istenem, segíts meg, hogy jól érezzem magam!” Mert ha én jól érzem magam, akkor ez azt jelenti, hogy egymásra hangolódtunk a közönséggel. És ez a legfontosabb, hiszen értük csináljuk ezt az egészet!