Még sohasem fordult elő olyan a magyar sporttörténelemben, hogy apja és lánya ugyanarra a nyári olimpiára jutott volna ki az épek és a sérültek között. Egészen mostanáig. A dunaújvárosi Gurisatti család 2021-ben véghez vitte ezt a páratlan bravúrt. A családfő, Gyula pályafutásának legnagyobb sikereit búvárúszóként érte el, a sport iránti elkötelezettsége és rajongása pedig az egész családot megfertőzte. Feleségével, a korábban szintén a sportágban versenyző Edinával jelenleg is mindketten búvárúszóedzőként dolgoznak. Az édesapa négyszeres világbajnok, Európa-bajnok, több mint százszoros magyar bajnok és ki tudja, meddig növelhette volna érmei számát, ha 1999-ben nem történik vele egy szörnyű baleset.

– Egy szabálytalanul feltöltött sűrített levegős palack robbant fel mellettem – emlékszik vissza a 23 évvel ezelőtti eseményekre Gyula. – Térdtől lefelé mindkét lábamat amputálni kellett. Sokáig úgy voltam vele, ha becsukom a szemem, biztosan kiderül, hogy csak álmodom, idővel azonban össze kellett szednem magam. Sokszor eszembe jutott, lehetett volna végzetes is a baleset, mert pár másodperccel korábban még guggoltam a palack mellett, így viszont kaptam az élettől még egy esélyt. Nagyon hiányzott a sport, már a kórházban fekve is edzésterveket írtam a tanítványaimnak és folyamatosan azon járt az agyam, hogyan folytathatom a pályafutásomat.

Mosolyogva keltek hajnalonként

Edzőként megmaradt a búvárúszó tanítványai mellett, versenyzőként pedig mozgássérült sporthorgászként és sportlövőként kezdett el kihívásokat keresni. Bottal a kezében világbajnok, fegyverével pedig négyszeres paralimpikon, a 2008-as pekingi játékok óta Londonba, Rióba és Tokióba is kijutott. Generációkra visszamenőleg sportos a család, a nagyszülők is úsztak, illetve sportlövőedzőként és versenybíróként dolgoztak. Nem meglepő, hogy Edina és Gyula három gyermeke közül Lilla is világbajnok búvárúszó, mostanra végzett sportpszichológus, Gréta 12 évesen nyergelt át az öttusa után a vízilabdára, tavaly bronzérmet nyert a női válogatottal az olimpián, míg Gergő az úszás és a sakk után jelenleg kezdi bontogatni szárnyait a helyi focicsapatban.

– Mindig is versenyeztünk egymással és magunkkal – enged bepillantást motivációjának családi hátterébe Gréta. – Mindenki sportolt a családban, erős volt a versenyszellem, mégsem erőltették ránk a szüleink, hogy járjunk valamilyen edzésre. Mi ragaszkodtunk hozzá, hogy mehessünk. Gyerekként felkeltünk hajnalban, hogy mehessünk apával az uszodába. Nővéremmel motiváltuk egymást, 4:50-re húztuk az ébresztőt és egyre jobban élveztük. Valamilyen furcsa módon ebben mindig örömünket leltük. Kell ehhez az életformához ez a fanatizmus. Gyerekkorom óta az hajt előre, hogy olimpiai bajnok legyek. Addig megyünk előre a csapattal, amíg nem érünk révbe!

Több, mint sport

Gréta már egészen kiskorában megfogalmazta, hogy olimpiai bajnok szeretne lenni. Ehhez azonban sportágat kellett váltania, mert a búvárúszás nem része az ötkarikás játékok programjának. Szülei ajánlására belekóstolt az öttusába, de az annyi napi utazással járt, hogy végül a Dunaújvárosban is népszerű vízilabda lett a befutó. Remek adottságai és sportági alapjai révén hamar elkapta a ritmust és már egészen fiatalon a korosztályos válogatott közelében találta magát.

– Emlékszem, tinédzserként egyszer sírva mentem haza, miután kimaradtam a kerethirdetésen a válogatottból – meséli Gréta. – Az öcsém akkor még csak ötéves volt, de pontosan átlátta a helyzetemet. Óriási elkeseredettségemben megvigasztalt és azt mondta, hogy nem ismer nálam jobb sportolót, dolgozzak tovább, legközelebb helyem lesz a keretben! Értette, hogy miről van szó, nagyon fején találta a szöget és egy ilyen kis dologgal is nagyon sokat tudott segíteni. Ez is jó példa, hogy mennyire kiveszi nálunk mindenki a részét a másik sikereiből. Az olimpián szerzett bronzérem éppen ezért az egész családé. Édesanyám a háttérben dolgozik rengeteget, mindig finomságokkal várt haza, édesapámmal állandóak a zrikák, sokszor kimasszírozza az elgémberedett hátamat, a testvéreim a kikapcsolódásban, feltöltődésben partnerek, mindenki hozzátette a magáét ahhoz az éremhez. Ez sokak számára láthatatlan, de én pontosan tudom, hogy mennyit tett hozzá a teljesítményemhez.

Öten – négy különböző kontinensen

Ahogy mesélik, a család csak még összetartóbb lett a baleset óta, az a sorsfordító szerencsétlenség nagyon összekovácsolta őket. Előtte sem lehetett erre panasz, de azóta érezhetően még szorosabb lett közöttük a kapocs. Támogatják egymást, ahol tudják. A nagyszülők és a testvérek is kijárnak az összes mérkőzésre és versenyre, ha csak tehetik, ott vannak a lelátón itthon és külföldön egyaránt.

– Szeretünk egymásnak szurkolni – jelenti ki Gyula. – Nálunk mindig az a nyaralás, hogy elmegyünk a kiemelt versenyre vagy a nyári vízilabdatornára. Voltunk szurkolni a lányoknak Barcelonában, Rómában, Voloszban, idén a horvátországi Európa-bajnokságot tervezgetjük, a szállást már le is foglaltuk…

– Néhány évvel ezelőtt kiraktunk egy perselyt az asztal közepére és ráírtuk, hogy Tokió 2020 – teszi hozzá Gréta. – Az volt a tervünk, hogy az egész család elutazik Japánba, de sajnos ez nem jöhetett össze a világjárvány miatt. Így viszont legalább már megvan az alapja a 2024-es párizsi utazásnak. Hatalmas élmény lenne a családnak, ha mindkettőnknek a helyszínen szurkolhatnának!

A sport körül forog az életük, a nagy közös családi naptárban Edina vezeti a programokat, tele van írva edzésekkel, meccsekkel, versenyekkel. Ilyen zsúfolt menetrend mellett szükség van az előre tervezésre, mert bizony előfordult már olyan időszak is, hogy az öttagú család egyidőben négy különböző kontinensen tartózkodott.

Szurkolás az edzőtáborban

– Van egy kis hiányérzetem az elmúlt néhány paralimpiával kapcsolatban. Úgy érzem, több van bennem ennél, mindenképpen szeretnék egy érmet – jelenti ki határozottan a sportlövő. – Bár korábban nem így terveztem, nekimegyek még a párizsi játékoknak is! Édesapám azt tanította, hogy mindig legyen egy kitűzött célom és sikeres leszek az életben. Ha mindig van, ami hajt, ami visz előre, akkor a körülményeidtől függetlenül boldog ember lesz belőled! Gyerekkorunkban mindenért meg kellett dolgoznunk. A húgommal szerettünk volna egy bőrlabdát, azt mondta, ha megkeressük a rávalót, akkor megvehetjük. Másnap hajnalban keltünk, ötkor indultunk két vödörrel borsót szedni. Négy nap után meg tudtuk venni a labdát és a mai napig emlékszem, mennyivel jobban értékeltem, hogy keményen megdolgoztam érte.

– Testközelből látom, hogy mennyit dolgozik a céljaiért, mert egy konditerembe járunk apával – teszi hozzá a válogatott pólós. – Sok energiát és motivációt tudunk egymásból meríteni a mindennapokban. Bízom benne, hogy Párizsban neki is összejön az érem!

– Az olimpiai vízilabdatorna alatt még edzőtáborban voltam, ott néztem Grétáék meccseit – emlékszik vissza Gyula. – Képtelen voltam edzeni az izgalomtól, márpedig egy sportlövőnek a higgadtság és a nyugalom elengedhetetlen. A lányom azzal biztatott, ha ilyen felfokozott idegállapotban jól megy majd a lövés, akkor a versenyen már semmi sem tud majd meglepni. Jó kis versenyszimuláció, az biztos.

Olaszos nagycsalád

A családi ünnepek és karácsonyok minden évben különleges élményt jelentettek a gyerekeknek. Gyula szülei a három gyerek kirepülése után tizenegy testvérrel ajándékozták meg a családot – nevelőszülők lettek.

– Édesanyám már akkor mondta édesapámnak, hogy a saját gyerekei felnevelése után szeretne nevelőszülőként is kiteljesedni, amikor még csak az udvarlási fázisban jártak – meséli Gyula. – Miután elköltöztünk otthonról, a nagycsaládi házban felszabadultak a szobák, édesanyám hivatalos nevelőszülő lett és a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálatnál került állományba. Szívmelengető történeteket éltünk meg, gyermekotthonokból érkező testvéreink a mai napig visszajárnak a családhoz. Volt, akinek egy műanyagszatyorban elfért mindene, és amikor kapott egy új cipőt a piacon, elsírta magát a meghatódottságtól. A szüleimtől olyan motivációt kaptak a nálunk cseperedő gyerekek, hogy kivétel nélkül mindannyian egyetemet végzett emberek lettek. Ünnepekkor, évfordulókon a mai napig rendszeresek a találkozások.

– A nagypapám asztalosként is sokat dolgozott, így készített egy akkora asztalt, hogy huszonnégy-öt-hat fő kényelmesen le tudott ülni karácsonykor az ünnepi asztalhoz – mosolyog Gréta. – Különleges karácsonyaink voltak, szerettünk ilyen sokan együtt lenni. Ennél kisebb családot el sem tudnék képzelni. Nem véletlen, a családnevünk eredete olasz, szeretjük a komolyabb létszámot a terített asztal körül.

– A nagycsalád előnye, hogy erősíti az összetartozás érzését – erősíti meg a családfő. – A többiek nagy erőt adnak, segítjük egymást, mindig van kire támaszkodni, számíthatunk a másikra. Örülök, hogy ilyen családban nőttem fel és a feleségemmel azért dolgozunk minden nap, hogy ez az egység minél tovább fennmaradjon.