Csernik Szende: “Együtt repülünk a mesében” - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Csernik Szende: “Együtt repülünk a mesében”

Szűcs Anikó, fotó: Förster Tamás
2021. szept. 30. 5:00
Interjúk

Ahogy a szeretett anyanyelvén, az ízes székely tájszólásával, az erdélyi gyermekkorát mély átéléssel megidézve belekezd a szívének oly kedves történetekbe, kicsiket és nagyokat egyaránt elvarázsol. És nem csak a színpadon. A találkozásunkkor, „civilben” is ragyogott, ami nem meglepő, hiszen a népmesénél hálásabb téma aligha létezik számára. Csernik Szende székely mesemondóval és lábbábossal a Magyar Népmese Napja alkalmából beszélgettünk.

Szende népmesék iránti elkötelezettségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a leggyakrabban használt munkaeszközeit, a kis teknőt, a borsőrlőt és nem utolsósorban a két legkedvesebb bábját, a nagymamát és a nagytatát is magával hozta a találkozónkra.

– Ahogy mondani szoktam, én egy népmesébe születtem bele – kezdi fület gyönyörködtető ízes székely tájszólásával, amikor azt kérdezem, hogyan került kapcsolatba a mesékkel. – Ahogy mi éltünk ott Székelyföldön, az olyan volt, mint egy népmese. Varázslatos gyermekkorban volt részem: egy, a szívemnek nagyon kedves kisvárosban, Sepsiszentgyörgyön születtem, de a vakációkat a nagymamám és nagytatám falujában, Dálnokon töltöttem. Az a csodálatos környezet, a természet közelsége és a falusi élet örökre meghatározta a világhoz való viszonyulásomat. Édesanyám sok meséskönyvet vett nekünk, amiket eleinte, amikor még nem ismertem a betűket, csak lapozgattam, a rajzokban gyönyörködve képzeltem el az adott történetet. Közben, ezzel párhuzamosan éltem az igazi székely életet a nagytatáéknál. Attól kezdve, hogy megtanultam olvasni, faltam a mesekönyveket, és nagyon sokáig csak népmeséket olvastam, mert azok tetszettek a legjobban. Magamba szívtam minden szépet, jót, értékeset, amit abban a varázslatos világban és közegben „felszippanthattam”, mint a kiskakas a jól ismert mesében…

A népmesék megtanítanak minket élni.

„A gyermekekre vár, hogy kicsomagolják a bölcsességeket”

Mint kiderül, Szende nem véletlenül említette A kiskakas gyémánt félkrajcárja című népmesét.

– Ez az egyik kedvencem, máig útravalót jelent nekem – mondja mosolyogva. – Felnőttként jöttem rá arra, hogy a legfontosabb az benne: hol találja meg a kiskakas a félkrajcárt. A szemétdombon! Ez a történet gyönyörűen megmutatja, hogy sokszor az, amiről azt gondoljuk, „ellenünk van”, megnehezíti az életünket, pont értünk történik. Mint ahogy az életben is, ha megküzdünk a nehéz helyzetekkel, akkor abból erőt meríthetünk a továbbiakhoz. Ha tisztában vagyunk a jó tulajdonságainkkal, ha kitartunk mellettük és megőrizzük őket, akkor legyőzünk minden akadályt, mert a pozitív tulajdonságaink adják a mi gazdagságunkat, ez a mi kincsestárunk. Nekem azért is tetszenek ezek a mesék, mert olyan szépen „be vannak csomagolva” bennük ezek az erőt adó szimbólumok, iránymutatók, kapaszkodók, és a gyermekekre vár, hogy kicsomagolják ezeket a bölcsességeket. A népmesék megtanítanak minket élni. Emellett a székely történetekben rengeteg a furfang, a humor, tele vannak bátorsággal, kitartással és mélységgel.

“A Jóisten mesemondóvá avatott engem „

Vajon mikor fogalmazódott meg Szendében, hogy a mesélés lesz az ő igazi útja?

– Huszonkét éves voltam, amikor férjhez mentem, majd hamarosan édesanya lettem – meséli. – A lányunk, Csinszka négyéves volt, a fiunk, Marci pedig kétesztendős, amikor Erdélyországból eljöttünk Magyarországra szerencsét próbálni. A gyermekeim Vácon jártak óvodába és egyszer az óvó néni engem is meghívott a magyar népmese napjára. Úgy megörvendtem annak, hogy a népmesének van napja, hogy a magyar népmesét ünnepeljük, hogy lelkesedésemben felajánlottam, én is viszek és felolvasok néhány székely népmesét a gyermekeknek ezen az ünnepségen. Felolvastam és a közönségnek nagyon tetszett az előadásmódom. Ráadásul én is nagyon jól éreztem magam a mesék olvasása közben. Ehhez hozzátartozik, hogy egyébként is erősen honvágyam volt, de a legjobban a székely nyelv hiányzott a szülőföldemről, és amikor előadtam a székely népmesét, lelkileg rögtön „a helyemre kerültem”. Akkor és ott fogalmazódott meg bennem, hogy ezt folytatnom kellene, tovább kellene fonnom ezt a fonalat.

– Ezt a felismerést megerősítendő volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy a Jóisten rám ruházta ezt a küldetést – jegyzi meg a mesemondó. – Ez a pillanat az életem egyik legnehezebb időszakában történt, amikor egyedül maradtam a két gyermekemmel, és bébiszitterkedést vállaltam egy családnál Berkenye faluban. Útban hozzájuk a vonaton ültem, ami egy gyönyörű erdőn ment keresztül: elmélyülten néztem a csodaszép fákat és a patakban megcsillanó napsugarakat, és próbáltam szavakba önteni a szavakba önthetetlent, azt a lenyűgöző képi világot és a hozzá kapcsolódó érzéseimet. Eközben azon gondolkoztam, hogy a magyar nyelv milyen csodálatosan gazdag és sokszínű! Akkor éreztem, hogy a Jóisten azt akarja, hogy a nyelven keresztül közvetítsem az ő jóságát, az üzeneteit, és mesemondóvá avatott engem.

„Két lábra állítottam a székely népmeséket”

Miután megtalálta az útját, Szende úgy érezte, nem elég, hogy felolvassa a mesét, valahogy meg kellene elevenítenie a szereplőket.

A mese teremtőerejétől szárnyalhat a gyermekek fantáziája.

– Mivel a kezem már foglalt volt, hiszen a könyvet tartottam vele, az az ötletem kerekedett, hogy akkor a lábacskámmal fogok bábozni – magyarázza. – Varrtam magamnak egy terebélyes szoknyát, a meseszoknyát, arra varrtam házikót meg erdőt, az lett a háttér. A zoknicskákból pedig készítettem bábokat, és ezeket a lábaimra húztam fel. Előadás közben ülök a kicsi székemen és a szoknyám alól kibújnak a bábok, a népmese szereplői… Amióta fejből mondom a meséket, azóta a kezemmel is besegítek a bábozásba. Két lábra állítottam a székely népmeséket, ami egy jó kis csavarnak bizonyult, mert felfigyeltek rá az emberek. Így kezdődött, így lettem székely mesemondó és lábbábos, így született meg az egyszemélyes bábszínházam, a Lábita Bábszínház, amivel azóta járom a világot. A legtöbb bábot én készítettem, van olyan, amit kézi bábból alakítottam át lábbábra. A gyermekek nagyon szeretik a meséim szereplőit, különösen a nagymamát és a nagytatát kedvelik – mutatja a nagyszüleit megszemélyesítő bábokat. – Van olyan gyermek, akinek már nem él a nagytatája, és előadás után odajön hozzám, felveszi, ölelgeti és megpuszilja a bábot, én pedig boldog vagyok, mert így neki is van nagytatája.

„Nem lekötöm őket, hanem szárnyat adok a figyelmüknek„

Szendét rengeteg helyre hívják mesét mondani, a határainkon innen és túl is szép számmal vannak fellépései. Ugyanakkor elmondása szerint nem mindegyik népmese „alkalmas arra”, hogy színpadra vigye.

– Vannak olyan mesék, amelyeket inkább „csak” olvasni jó, magunknak, magunkban, és legbelül megélni, mert annyira mélyek. A színpadra a csattanós történetek valók, amelyekben nagyon sok humor van.

És nyilván azok jobban lekötik a gyerekek figyelmét, gondolom magamban, sőt, megjegyzem Szendének.

– Én nem lekötöm a figyelmüket, hanem szárnyat adok a figyelmüknek, hogy együtt repüljünk a mesében – javít ki kedvesen. – A televízió köti le őket, ahol kész képeket kapnak, holott a képzeletüket kellene felszabadítani. A mese teremtőerejétől szárnyalhat a gyermekek fantáziája. Amikor a fellépéseimen mesélek, óvodákban, iskolákban vagy rendezvényeken, olyankor pontosan látom, melyik gyermek az, aki a tévé előtt ül esténként, mert máshogy figyel és máshogy viszonyul a meséhez, mint az, akinek rendszeresen mesélnek a szülei. Mégsem érzem úgy, hogy ez egy óriási probléma lenne, mert elég optimista vagyok ebből a szempontból, és hiszem, hogy ha találkozik egyszer is a nagytatával vagy a nagymamával, vagy bármelyik népmesével a gyermek, akkor az elindít benne valamit, és jó irányba tereli a mesékhez való kötődését.

– Eleinte nagyon zavart, amikor az előadásom közben a gyermekek belemászkáltak, belemocorogtak a mesékbe, de most már ezt a helyzetet is ügyesen kezelem. Amióta letettem a könyvet és a szemükbe nézek, azóta játszom a közönséggel és bevonom őket a mesébe. Minden zavaró tényezőt átalakítok nem zavaró tényezővé, amihez rengeteg energia kell, de szerencsére energiám van bőven.

„Szerelmes vagyok a székely tájszólásba”

Amikor azt kérdezem, hogy tudatosan ragaszkodik-e az ízes székely tájszólásához, ragyogó arccal válaszol.

A mai napig hihetetlenül erős közöttünk a lelki köldökzsinór.

– Eleinte nem volt tudatos, de most már az lett, és nekem ez így természetes. Amióta mesemondó vagyok, azóta még inkább hangsúlyozom az embereknek, hogy mennyire értékes a mi székely tájszólásunk. És amióta mesemondó vagyok, rájöttem, hogy szerelmes vagyok Székelyföldbe és a székely tájszólásba. Szeretem a dallamát, a játékosságát, és úgy érzem, hogy ha én ezt nem beszélném, ha elhagynám, akkor az az ember már nem én lennék, akkor a lelkemből szakítanék ki egy darabot.

Mit ad a mese a gyerekeknek?

– Ahogy megszülettek a gyerekeim, attól a pillanattól kezdve minden áldott este énekeltem nekik, úgy altattam őket – emlékszik vissza édesanyaként. – A lányom, aki hamarosan 22 éves lesz, időnként most is megkér, hogy énekeljem el neki a régi dalokat… Aztán ahogy nagyobbacskák lettek, onnantól kezdve csak meséket olvastam nekik: mivel nem volt televíziónk, nem néztünk tévét, helyette minden este meséltem, ami különösen jó érzéssel töltött el, és ők is szerették. Most is nagyon jó a kapcsolatom a gyermekeimmel, mindent megbeszélünk, és hiszem, hogy az együtt töltött minőségi idő, azok az intim, esti, mesés pillanatok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a mai napig hihetetlenül erős közöttünk a lelki köldökzsinór.

Szende azt is hozzáteszi, számára a népmese olyan, mint a népzene meg a néptánc, tehát nincs benne külön gyermek műfaj és külön felnőtt műfaj.

Mosoly mindenki lelkére.

– Ezért is szoktam azt mondani a fellépéseimen, hogy a népmese mindenkinek szól: ugyanolyan erősen hat a felnőttekre is, mint a gyermekekre, és a gyermek kimondottan hálás, ha azt látja, hogy az, amit ő ennyire szeret és élvez, az az édesapjának is értékes. Hogy mit tanulhatnak a gyermekek egy-egy ilyen „mesés” alkalommal? A jelenlétet. Amikor egy mesét hallgat vagy néz egy gyermek, akkor azt látom, hogy jelen lesz „benne”, tehát a jelenlét nagyon lényeges. A másik fontos dolog a népmese teremtő ereje, mert a mesében teremtődik minden „Vót, hol nem vót…”, én így szoktam kezdeni a történeteimet, tehát a semmiből lesz valami, egyszer csak megjelenik a világ, és a gyermek a mesén keresztül a teremtést tanulja meg. Ezen kívül következetességet tanulhatnak, azt, hogy mindennek, amit cselekszünk, van következménye. Megtanulják, hogy ha probléma adódik, akkor arra megoldást kell keresni, ha valami baj van, akkor arra kell egy gyógyír. A mesékben az életszerűség szépen be van csomagolva különféle csodákba, és azt a gyermek a saját lelkében kicsomagolja majd. Először megkapja mint magot és a mag majd csak később fog szárba szökkenni. Nem is kell elmagyarázni neki, hogy mi mit jelent, a gyermek a lelkével gondolkozik, és egyszer csak minden összeérik majd a fejecskéjében. Ezért is fontos számomra, hogy át tudjam adni nekik a mesét, ami bennem él: ez a legfontosabb nekem. Mert a mese gyógyír, a mese játék, a mese csoda, a mese hit, a mese lélek. Mosoly mindenki lelkére.