Viccet félretéve, azért az elmúlt napokban gondolkodásra késztetett egy (több) beszólás, és aki követi az oldalamat, láthatta, hogy nem bírtam ki, egy rövid bejegyzés erejéig burkoltan reagáltam is rá. Most igyekszem kifejteni bővebben, hogy mit gondolok az emberek egymáshoz történő megnyilvánulásairól, illetve arról, hogy kinek/kiknek akarunk megfelelni és milyen értékrend szerint.

Szóval, az úgy volt, hogy az egyik képem alatt „kedvesen” megjegyezték, hogy vajon fér-e még botox a számba. Ez a mondat már csak hab volt a tortán az elmúlt időszakban hozzám intézett hasonló mondatok után. Majd később kitérek a nemlétező botoxra a számban, de előbb picit jöjjön más…

Mivel sok fotó jelent meg rólam a közelgő műsor kapcsán, látták az emberek, hogy lefogytam, így egyértelmű volt számukra, hogy sanyargatom a testem, nem szoptatok, nekem az alakom az első a gyerekem helyett, és különben is szét vagyok műtve, nem beszélve az agyonretusált képekről. Azért szeretnék most erről beszélni, mert a saját példámon keresztül talán rá tudok világítani egy olyan problémára, amiről csak nagyon ritkán látok felszólalást, történetesen a vékony emberek bántására. Valahogy az nem olyan nagy bűn, ha egy olyan nőt megszólnak, aki sovány. Pedig az is ugyanolyan ’body shaming’. Nincs olyan szabály, hogy ez a kifejezés csak arra vonatkozik, ha azt csúfolják, aki húsosabb, vagy azt, akinek kevésbé szép a bőre. A body shaming, magyarul ’test megszégyenítése' abszolúte magában foglalja azt is, ha azt szégyenítjük meg, gúnyoljuk ki, aki vékony. Sajnos hajlamosak vagyunk rögtön ítélkezni, tényként kezelni egy általunk elképzelt indokot, és bele sem gondolunk abba, hogy az illető nem feltétlenül önszántából vékony. De tovább megyek, mi van akkor, ha igen? Mi van akkor, ha a saját lelki és testi egészsége érdekében mindent elkövet, hogy az legyen, és ez neki és a környezetének így jó? Vagy mi van akkor, ha neki egyszerűen ez tetszik? Akkor ő rossz ember? Őt bánthatjuk büntetlenül? Ennek értelmében nekem most rosszul kellene éreznem magam, mert jól érzem magam a bőrömben?

Álszentség lenne azt mondani, hogy én nem szeretem így a testem, mert szeretem, de szerettem szülés után is 90 kilósan, vagy pár évvel ezelőtt, amikor 70 kg-ot mutatott alattam a mérleg. Ha visszanézitek rólam a képeket, akár 17 éves koromig, láthatjátok, hogy minden élethelyzetemben vállaltam a testem, és mióta anya vagyok, ez különösen igaz, hiszen rádöbbentem, milyen csoda egy női test, azáltal, hogy mire képes. Hogyan is utálhatnám magam, amikor életet adtam egy kis emberi lénynek, a testemmel óvtam, tápláltam. Hálás vagyok ennek a testnek, és nem sanyargatnám, csak azért, hogy siettessek valamit, ami ráadásul számomra nem is olyan fontos.

Azt már korábban írtam, hogy a felborult hormonháztartás nálam pajzsmirigy problémát idézett elő, aminek az egyik tünete, hogy bármennyit eszem, nem hízom. Ez az oka annak, hogy jelenleg így nézek ki, és nem az, hogy koplalok, vagy hogy beköltöztem egy edzőterembe. Viszont azt a tényt is elfogadtam már, hogy ez bármikor változhat (mint minden az életben), és akkor majd alkalmazkodom a körülményekhez. Addig is odafigyelek a mozgásra, de az nálam azt jelenti, hogy Hannit magamra kötve altatom, vele lépcsőzöm a házban és ha hiszitek, ha nem, a tesóm okosórája szerint ezzel a módszerrel 55 perc alatt 485 kalóriát égettem el. Szóval ezután is ragaszkodom ahhoz, hogy bizonyos dolgok a helyükön legyenek (akár az emeleten), még akkor is, ha egyszerűbb lenne mindent egy helyre, elérhető távolságra tenni. Ezzel a módszerrel egy nap alatt van, hogy akár húsz alkalommal megyek fel a lépcsőn. Hát ez az én úgynevezett sanyargatásom és a testem „megerőszakolása”.

Most, hogy így belegondolok, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer emiatt kell majd magyarázkodnom. És tudjátok, mi a szomorú? Hogy a tesómat sem bántották ennyit, amikor duci volt, mint most, amikor lefogyott és sokat tesz azért, hogy így is maradjon. Ő mindig az iskola egyik legnépszerűbb embere volt, és senki nem a kilókat számolta rajta, hanem inkább imádták a humorát, és nagypofájú, jófej lányt láttak benne. Az is volt! Ahogy most is ugyanaz az ember. Az én jólelkű, nagyszájú, baromi jó humorú tesókám, aki ha kimegy a színpadra, kisüt a nap. És most mégis sokan azt mondják róla, hogy megváltozott, pedig ha így lenne, én aztán tudnék róla és szólnék is, arra mérget vehettek.

Na akkor eljött az idő, hogy rátérjünk a botoxra. Hahaha. Képzeljétek el, 2018-ban volt hialuronsavas ajakfeltöltésem, ami kb. 8 hónap alatt teljesen felszívódik, vagyis eltűnik. Azt senki nem vette észre… nem is nagyon lehetett, mert nem az volt a cél. Kíváncsi voltam, kipróbáltam és aztán elmúlt. Botoxot nem hiszem, hogy valaha töltenék bárhova is, mert félek tőle. Nem akarom a karakteremet megváltoztatni, fontos a mimikám és nem akarok más bőrébe bújni. És kedves olvasók, ez az egyik legfontosabb tanulsága (még számomra is, ahogy átgondolom, és leírom) ennek a bejegyzésnek, hogy NE akarjunk mindig másra hasonlítani. Ne azért akarjunk vékonyak lenni, mert XY vékony, és ne azért gondoljuk, hogy elhagyhatjuk magunkat és ápolatlanok lehetünk, mert VZZS-nek is zsíros a haja. Nők milliói élik le úgy az életüket, hogy csak a hasukkal vannak elfoglalva, és azokkal a hátrányokkal, melyeken nem változtathatnak, miközben például gyönyörű szemük van és formás lábaik.

Jól is néznénk ki, ha a bojler testem és magas homlokom miatt siránkoznék egész nap (igen, én úgy látom, hogy bármilyen vékony vagyok, széles a hátam és nincs derekam, ezért hívom magam bojlertestűnek). Ezeken nem tudok változtatni, és nem is akarok. Viszont van sok minden, amit szeretek magamon, és ki szeretném hangsúlyozni. És igen, vannak sminktrükkök, amiket bevetek a szám hangsúlyozására, de az egy kontúrceruzával megoldható, amit 8 éve használok. És van, hogy elkeseredem a szoptatás okán végbement változásokon, ami miatt nem merek levetkőzni még a kolléganőim előtt sem, vagy csak olyan jógaoktatókat megszégyenítő módon veszem fel a cipőmet is, hogy még véletlenül se legyen érzékelhető a gravitáció hatása… de aztán tudatosan elhessegetem ezeket a démonokat és vállalom a számomra kevésbé tetszetős testrészeimet is. Mert az a helyzet, hogy bármennyire közhelyesen is hangzik, de tényleg az összhatást kell nézni.

Az én drága barátnőm valóban állandóan sanyargatja a testét, miközben olyan gyönyörű homokóra alkata van, hogy nála nőiesebb, szexisebb, csodálatosabb nőt nem ismerek. Mindenki imádja, aki ismeri és soha, de soha nem foglalkozik senki azzal, hogy teltebb (illetve de, de csak pozitív értelemben), mert annyira elragadó a személyisége, hogy amikor belép egy helyiségbe, minden szem rászegeződik.

A divat és a szépségideál évről-évre, sőt már havonta változik. Ne annak akarjunk megfelelni! Éljünk meg a nőiességünket, magunkhoz mérten, úgy, hogy mi saját magunkból a legtöbbet hozzuk ki. Ne másra akarjunk hasonlítani, merjünk a saját mércénk szerint szépek lenni. Nem kell mindenkinek vékonynak lenni, de ne is kelljen szégyellni, ha valaki vékony és tesz is érte. Próbáljunk meg nem ítélkezni és nem megbélyegezni valakit csak azért, mert olyan a külseje, amilyenre mi vágyunk. Semmit nem adnak ingyen. Nem tudhatjuk, ő mit él át, min ment/megy keresztül. Ne essünk át mindig a ló másik oldalára! Ne abból csináljunk divatot, hogy bántjuk, aki szép, és ne érezzük magunkat felhatalmazva, hogy lehet ápolatlan például a kezünk, csak mert a tévében Gipsz Jakabnak is gyászkeretes volt a körme. Legyen egy egészséges test-tudatunk, erősítsük a saját karakterünket, mert attól válunk egyedivé, és attól leszünk gyönyörűek, kívül-belül egyaránt.

És megfelelő önértékeléssel, önbizalommal bárki szól be neked, olyan higgadtan tudsz reagálni, ahogy én a fent említett kedves kommentelőknek.