Tóth Gabi: Online bántalmazás – hol a határ? - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Tóth Gabi: Online bántalmazás – hol a határ?

Tóth Gabi, fotó: Falus Kriszta
2021. jan. 17. 17:00
Tóth Gabi – Kendőzetlenül

Sok bántást kaptam már. Sok mindennek lettem már kikiáltva. Elmondtak már mindennek. Volt, ami nagyon fájt és hatalmas sebet ejtett a lelkemen és volt, ami lepergett rólam, vagy csak kevésbé hagyott nyomot. De az, hogy valaki egy meg nem született gyermek, az én gyermekem halálát kívánta, sokkolt.

A mostani bejegyzésem nem vidám. Kicsit sem az. Sokat vívódtam magamban, hogy írjak-e róla, beszéljek-e róla, foglalkozzak-e egyáltalán vele, de ha nem tenném, akkor pont úgy viselkednék, ami ellen mindig is küzdöttem… homokba dugnám a fejem, és megpróbálnám elhitetni magammal, hogy ez a probléma nem létezik, pedig nagyon is létezik. Az nem én vagyok, aki hárítja a felelősséget, mindig, minden körülmények között felvettem a kesztyűt, ha kellett.

Az utóbbi hetekben a csapból is az folyik, hogy én „kirúgattam valakit az állásából a szeretet ünnepe előtt, ráadásul Covid idején”.

Na akkor tegyük ezt tisztába egy kicsit.

1. Amennyiben valaki elolvasta a cikkeket is, nem csak a címeket, akkor talán értelmezte a szöveget, miszerint várandós voltam, amikor ez történt. A korona-vírusról akkor még nem is hallottunk. A karácsony is messze volt még, hiszen Hannikám december első napjaiban született és – bár nem szeretem ismételni magam, de most kénytelen vagyok a nyomaték kedvéért –, mint azt fentebb említettem, jócskán terhes voltam még. Magyarán akkor azt ugye éles logikával kikövetkeztethetjük és kijelenthetjük, hogy az a "szegény ember" nem Covid idején, és nem a szeretet ünnepe előtt veszítette el az állását közel másfél éve…

2. Hogyan fordulhat elő, hogy egy olyan emberből csinálnak mártírt, aki kigondolta és le is írta, hogy egy meg nem született gyermek halálát kívánja? És miért? Mert a gyermek anyukája neki nem szimpatikus. Nem azért, mert ártott(am) neki, nem azért, mert bántotta(m), hanem csak úgy. Mert ő engem utált. Halkan jegyzem meg, nem hiszem, hogy bármi is indokolhatná azt, hogy egy gyermek halálát kívánja bárki, bármikor, de az, hogy nem bírja az anyját, semmiképpen nem indok, ugye? Na mármost, amikor ezt az üzenetet megkaptam, bevallom, sokkolt. Ültem a nagy hasammal, benne a gyermekemmel, aki egy orvosi csoda és hihetetlen, hogy megfogant, de annyira akart jönni erre a világra, hogy minden akadályt leküzdött. És most itt volt valaki, aki anélkül, hogy tudna rólam/rólunk bármit, a halálát akarta. Elöntött a keserűség és a tehetetlen düh, ami olyan erővel árasztotta el a testem, ahogyan azelőtt soha nem éreztem.

Igenis tehetek valamit, hogy ez máskor, mással ne történhessen meg.

Ahogy a bejegyzés elején írtam, általában beleálltam az ilyen helyzetekbe, akár személyesen, akár online jött a bántás – szándékosan nem kritikát írok, mert ez nem az. A kritika – ha hozzáértő embertől jön – hasznos és fejlődni tudunk tőle. Szóval, amíg rólam van csak szó, addig is fáj, ha valaki ismeretlenül gúnyolódik, megaláz, de amikor azokat a sorokat olvastam, bekapcsolt bennem egy gomb és azt éreztem, hogy a gyerekemmel ezt nem teheti senki. Őt megvédem mindenáron, bármit megteszek, hogy neki ilyen emberekkel soha ne kelljen harcolnia. Majd én harcolok! Nekem kell megvédenem, és meg is fogom!

Ahogy ez a gondolat megfogalmazódott bennem, rájöttem, hogy nem vagyok tehetetlen. Igenis tehetek valamit, hogy ez máskor, mással ne történhessen meg. Eldöntöttem, hogy beszélni akarok ezzel az emberrel. A szemébe akartam nézni, és megkérdezni, hogy „miért?”. A profilján szinte semmi volt feltüntetve, csak a neve és a munkahelye. Annak a számát nem volt ördöglakat kideríteni, hát tárcsáztam. Semmit nem terveztem el, nem gondolkodtam, szinte gépiesen cselekedtem. Vele akartam beszélni, tőle hallani a válaszokat. Nem így alakult. Lett következménye a tettének, bár nem én intéztem, de nyilván annak hatására (is) történt, hogy miután a vonal másik végén megkérdezték tőlem, hogy milyen ügyben keresem, én elmondtam. Tárgyilagosan, meglepően nyugodt hangon. Vélhetően nem ő volt a legjobb munkaerő, és az sem kizárt, hogy máskor is történt már hasonló, ami miatt a munkáltatója később úgy döntött, hogy megválik tőle. Én nem kértem tőle, de az ellenkezőjét sem.

Azóta eltelt majdnem másfél év és az anyai védelmező ösztöneim még intenzívebben működnek.

Sokan írják (tudom, hogy jó szándékkal), hogy „ne olvassak kommenteket, ne foglalkozzak vele, minden csoda három napig tart”, de egyre inkább úgy gondolom, hogy ez nem megoldás. A cyber bullying, magyarul online bántalmazás olyan méreteket öltött, úgy elburjánzott, hogy ha most nem állítjuk meg, tragikus következménye lesz.

És aki azt mondja, hogy az ismert embereknek ezt el kell viselnie, az azért nagyon káros hozzáállás, mert nekünk, ismert embereknek kell(ene) összefogni és együtt tenni valamit azért, hogy ne maradhasson büntetlenül a bántalmazásnak ez a fajtája (sem)! Az elmúlt években egyre többször jut el hozzám olyan hír, hogy egy gyermek követett el öngyilkosságot. Ez megdöbbentő, és számomra elfogadhatatlan.

A cyber bullying, magyarul online bántalmazás olyan méreteket öltött, úgy elburjánzott, hogy ha most nem állítjuk meg, tragikus következménye lesz.

Ha akarjuk, ha nem, a mi gyerekeink már ebben a digitálisan irányított világban fognak felnőni és én minden erőmmel azon leszek, hogy számukra ezt a világot a lehető legbiztonságosabbá tegyem.

Magam miatt valószínűleg nem tennék ilyen drasztikus lépéseket, de a gyerekeink védelmében igen. Ők a legkiszolgáltatottabbak, legsebezhetőbbek. Amikor ilyen abúzus éri őket, el sem merik mondani senkinek. Őrlődnek, és az a sok bántó, sértő, megalázó mondat, melyeket az online térben kapnak, már nemcsak a lelküket rágja, de szép lassan felemészti a testüket is. Szégyenként élik meg, testképzavaruk lesz, elszigetelődnek… nem folytatom…

Szóval, nem, az nem megoldás, hogy nem foglalkozunk ezekkel a mondatokkal, mert így a lehető legrosszabb példát mutatjuk! És attól, hogy ismert emberek vagyunk, még nem kell és nem is szabad mindent eltűrnünk, mert nemcsak rólunk van szó, hanem a sok ezer némán tűrő, boldogtalan emberről, akiknek az élete a mi felelősségünk is.

Lehet mondani, hogy „Jaj, a Tóth már megint játssza a hőst”, meg hogy „inkább csak énekeljen, ne akarja megváltani a világot”, meg „mégis kinek képzeli már magát”, de a helyzet az, hogy ebben a kérdésben most is nagyon elszánt vagyok, és ezek a megnyilvánulások csak még jobban megerősítenek abban, hogy harcolni kell az arctalan, névtelen bántalmazók ellen, és küzdeni kell azért, hogy minél hamarabb szigorú jogorvoslat is legyen az ilyen esetekben.

Ja, egyébként a mai napon krisztusi korba léptem, úgyhogy talán van létjogosultsága annak, hogy világmegváltó terveim vannak.

Boldog vagyok és hálás a családomért, a barátaimért. Az életem teljes és a születésnapom nem is telhetne nagyobb szeretetben. Köszönöm, hogy legalább a fenti sorok erejéig Ti is velem voltatok, és ha csak pár emberben építő gondolatokat ébresztettem, ha kicsit teszünk azért, hogy kevesebbet bántsuk egymást, már megérte…