Kovács András Péter: „Ha büszkék lesznek rám, akkor nyertem!” - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Kovács András Péter: „Ha büszkék lesznek rám, akkor nyertem!”

Szöveg: Szabó Péter Ádám, fotó: Förster Tamás
2021. jún. 20. 8:00
Interjúk

Tudatosan óvja családját a nyilvánosságtól az egyik legnépszerűbb magyar humorista és standupos, még sincs olyan fellépése, hogy ne ejtene szót gyermekeiről és a feleségéről. Apák napi beszélgetésünkben Kovács András Péter három gyermek büszke édesapjaként mesélt a trambulinozásról, az önkizsákmányolásról és a szuperapaságról is.

Nehéz év van mögöttünk, a humorából élő emberként mennyit változtatott a stílusodon a bezártság?

– Hosszú ideig nem léptem színpadra, de így is rengeteg anyagot írtam – vág bele Kovács András Péter, a Dumaszínház egyik oszlopos tagja. – Az viszont még kérdés, hogy jó-e, amit megírtam. Nem volt meg az a kényszer, hogy ma este ezzel nevettetnem kell, nem tudtam tesztelni az elkészülteket. Mélyebb, kevésbé humoros tartalmakat is papírra vetettem, illetve elő tudtam készíteni egy hatrészes tévésorozatot, amelyre nem lett volna időm, ha nem vesz ilyen gyökeres fordulatot az életünk. Ez egy merőben új színe a munkásságomnak. Összességében nem alakított át a bezártság, a kényszer hatására inkább csak a kifejezésmód változott.

Meg volt időd forgatni a videómegosztó csatornádra.

– Igen, és nagyon élveztem ezt a fajta tapasztalatot. A videós tartalmaknál fogalmunk sincs, hogy jó-e, amit elkészítünk. Nincs azonnali visszajelzés. Nincs ott a közönség, ezáltal a ritmus is rám van bízva, plusz nagyon kell hinnem abban, amit el akarok mondani. Ezek általában rövid, tömör produkciók, de fontosak nekem annyira, hogy átadjam az örökkévalóságnak.

A témaválasztásaidban érzed a kockázatot? Az Istennel való kapcsolatod például nem biztos, hogy betalál azoknál, akik a könnyed röhögésért ülnek be az előadásodra.

– Ezt tudom, de évekkel ezelőtt azt mondtam magamnak, hogy nem arról fogok beszélni, amivel a népszerűségemet növelhetem, hanem amiről igazán akarok. Ezzel együtt szórni kell a poénokat. Kellenek az egyszerűbb, lazább dolgok is, hogy ezek elvigyék a hátukon a komolyabb mondanivalót. Azt szoktam mondani, lehet, hogy nem ezért jöttek el rám, de ezzel mennek el.

Mi volt rád ilyen hatással?

– Egyszerűen megértem erre a komolyabb humorra. Kicsit későn érő típus vagyok, illetve valószínű, hogy a gyerekeim is hozzájárultak a változáshoz. A nagyobbik fiam most kezd el közvetetten találkozni az előadásaimmal, ő még nem látott, de az osztálytársai már mesélnek rólam. Nem akarom, hogy a családomat bármikor hátrányos megkülönböztetés érje a munkám miatt. Fontos fejlődési szakaszban vannak, a nagyfiam 10 éves, a fiú-lány ikrek pedig már 8 évesek.

Otthon te vagy a mókamester?

– Senki sem lehet próféta a saját hazájában. A feleségemre általában zuhanyzáskor szoktam rátörni, akkor nem tud elmenekülni, ellövök egy poént, ő meg azt mondja, hogy remélem, ezt nem akarod elmondani a színpadon. A legjobban egyébként a kislányommal jár egy rugóra az agyunk, abba a korba lépnek, ahol már értik a viccet, sőt, kialakul a saját humorérzékük. A hétköznapokban egyébként mindig abból igyekszem viccet csinálni, ami éppen foglalkoztat, frusztrál, bosszant, vagy nem tudok vele mit kezdeni. Élesben passzív-agresszív vagyok, a macskák stratégiáját követem – elvonulok. Anya a konyhában veszekszik, én meg a pincében teszek-veszek. Sok mindent emésztek magamban, aztán megbeszéljük.

Három gyerek mellett a feleségeddel mennyi időtök jut egymásra?

– Nagyon kevés. Ebben nagyon rossz vagyok, óriási lemaradásaim vannak. Ha van három percünk a konyhában, akkor azt nagyon igyekszünk kihasználni és megbeszélni a sürgős dolgainkat. Utána azonban óhatatlanul beront valamelyik gyerek. Én az önkizsákmányolás nagymestere vagyok, de szerencsére a saját érdekemben kordában tartanak, pont ezért a feleségem meghúzta az előadásaim számát, havi 20 estén léphetek fel, hogy a családra is maradjon időm.

A munkád nagyfokú kreativitást igényel, hogyan tudsz ráhangolódni a mindennapokban?

– A feleségem jogász, klasszikus munkarendben dolgozik. Reggel elmegy, viszi a gyerekeket, a hátteret pedig én intézem. Bevásárolok, megfőzök, kimosok, cserébe ő rengeteg mindent megszervez napközben, kiválóan észben tartja az osztályfotózást, az ebédbefizetést. Így a háztartás mellett délelőttönként tudok a munkával foglalkozni, de nálunk egyáltalán nincsenek kőbe vésve a női-férfi szerepek. Jó egyensúlyban vagyunk. Az online oktatás alatt viszont nem volt időm, hogy háborítatlanul foglalkozzak az írással. Ez okozott némi feszültséget, járt az agyam, hogy mit kellene csinálnom, amivel épp nem tudok foglalkozni.

Vannak nálatok speciálisan apás programok?

– A trambulinozás például kifejezetten apás program. Ugrálunk és dühöngünk 20 percet a kertben, aztán ülünk és megfejtjük a világot. Túl azon, hogy elfáradunk, ez önfeledt szellemi pillanatokat is okoz. Fekszünk a gumiasztalon és nézzük a felhőket. Pont abban a korban vannak, hogy ezt még igénylik. Egy-két év és a nagyfiamat el fogom veszíteni. Bár az is igaz, tudom, hogy akkor lesz majd valami más, amit tudunk együtt csinálni. Látom, hogy egyre jobban érdekli a forgatókönyvírás, szuper párbeszédeket talál ki. Megmutatja, mire jutott, én pedig megígértem neki, hogy nyáron le is fogjuk forgatni a jeleneteket. Közel az erdő, a biciklizésre most nagyon rákaptunk, minden hétvégén körbebringázzuk a budai hegyeket, bár ez nem csak apás program, ide a feleségem is velünk tart. Eleinte még tiltakoztak a gyerekek, de egyre nagyobb kedvük van hozzá.

Apaként milyen pluszt kaptál az élettől?

– Az apaság visszacsalogatta bennem a gyereket. Úgy látom, az apák azok, akik igazán tudnak hancúrozni a gyerekekkel, a legóban ismét meglátják a lehetőséget. Ez az, amit újra felpiszkáltak bennem. Jogászként a tudatosságra és az ésszerűségre lettem nevelve, arra, hogy mindig a legrosszabb forgatókönyvre készüljek, még akkor is, ha a legjobbikban reménykedem. Ez az idő most egy kicsit lazább korszak, egy picit újra átélem a gyerekkort, most már lehet például társasjátékozni velük. Ezeket a vasakat azért ütöm, mert pikk-pakk elmúlik az érdeklődésük. Fájó, de ez az élet rendje. Minden nap örülök annak, ami van, de mindig el is kell búcsúznom valamitől. Most még a hajunk múlik, lassan a fogunk fog. Ahogy nőnek, egyre inkább a büszkeség az, amit egymással szemben érzünk. Tudom, hogy figyelnek rám, példaképnek tekintenek, ezzel együtt annak a híve vagyok, hogy legyek csak egyszerűen ember. Nem kell szuperapának lennem, ér esendőnek, fáradtnak, szomorúnak lenni és ezeket tudni kell egymás között kezelni. Azzal tudja a szülő a legjobb példát mutatni, hogy mer esendő lenni, úgyis rájönnek a gyerekek, hogy te is csak ember vagy, akkor meg kár bármit is színlelni. Ha büszkék lesznek rám, akkor nyertem!

További érdekes interjúk: