Berg Judit: „Vagy rend, vagy könyv” - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Berg Judit: „Vagy rend, vagy könyv”

Jaksa Petra
2021. febr. 21. 9:00
Interjúk

Az általa írt, óriási népszerűségnek örvendő tízkötetes Rumini sorozat első része „Év Gyermekkönyve” díjat nyert, kötelező olvasmány lett, számos nyelvre lefordították, sőt a történet hamarosan talán filmvásznon is megelevenedhet. A József Attila-díjas Berg Judit elmesélte nekünk, hogy a siker felé vezető út négygyermekes anyaként milyen áldozatokkal, megbélyegzéssel, eltökéltséggel járt és a karrierjüket újrakezdeni vágyó nők is bőven kapnak tanácsot tőle.

Angolt tanítottál, újságot írtál, nyelvi lektorként dolgoztál, a meseírás a gyermekeidnek köszönhetően érkezett meg az életedbe. Tudatos döntés volt, hogy ebbe az irányba indultál az első gyermeked születése után?

– Alapvetően magyar-angol szakos tanárnak tanultam, erre a pályára készültem. Amikor megszületett az első lányom, még bőven egyetemista voltam. Az első férjemmel sajnos nem maradtunk együtt, így egyedül, egy kisgyerek mellett fejeztem be az egyetemet, miközben pénzt is próbáltam keresni. Ezért kezdtem el újságot írni. A fejből mesélés csak Lilla 1,5-2 éves korában köszöntött be az életembe, de a mesék leírása még jó darabig nem jutott eszembe. Egy könyvkiadó barátom beszélt rá, mivel sokszor hallott mesét rögtönözni, és nagyon tetszettek neki a történeteim.

Ez nem lehetett könnyű időszak...

– Nagyon nehéz volt. A szemem előtt mindvégig a diploma megszerzése lebegett. Közben óriási nyomás volt, hogy el is kell tartanom magunkat. És habár a meséket nagyon nagy átéléssel, szeretetből kezdtem el mesélni a lányomnak, még az első kötet, a Hisztimesék megjelenése után is az volt a tervem, hogy tanárként fogok dolgozni. A Rumini első kötetét is csupán karácsonyi ajándékként írtam neki, A4-es lapokra nyomtatva. Közben megismerkedtem a második férjemmel, és még mindig olyannyira nem láttam magamat íróként, hogy beiratkoztam művelődésszervező szakra az egyetemen, mert nagyon jólesett, hogy megint tanulhatok. Ezalatt az első Rumini kiadásra került, de időközben megszületett a második, majd nagyon hamar a harmadik lányom is, egyre kevesebb időm maradt, így végül el kellett döntenem, hogy újabb szakdolgozatot írok vagy 2. Ruminit.

A 2. Rumini mellett döntöttél?

– Igen, mert az szenvedély volt. Örömet szerzett játszani a szavakkal, kikapcsolt, igazi személyes feltöltődésként éltem meg. Arról nem beszélve, hogy a gyerekek várták a folytatást. De tény, hogy ehhez szükségem volt egy biztos háttérre, a férjemre, aki anyagilag megteremtette a lehetőséget, hogy az írás mellett ne kelljen a pénzkeresetre koncentrálnom.

Azért három kicsi gyerekkel így is bizonyára komolyan zsonglőrködnöd kellett az idővel. Később még egy gyermeked született. Hogyan tudtad megoldani, hogy ilyen intenzitással írj a gyereknevelés, háztartás és egyéb feladatok mellett?

– Nekem nagyon fontos volt, hogy hiába szeretek írni, ezt nem űzhetem a gyerekek rovására. Ezért kizárólag alvásidőben írtam. Ahogy letettem a gyerekeket a délutáni alvásra, becsuktam a szobaajtót, és leültem az asztalhoz dolgozni. Mindent úgy hagytam, ahogy volt, a játékokat szanaszéjjel, a mosatlan edényeket az asztal közepén, egy percet sem vesztegettem. Azt a másfél-két órát nagyon koncentráltan az írásnak szenteltem. Nem engedhettem meg magamnak, hogy aludjak vagy mással foglalkozzak.

Olyan nem fordult elő, hogy valamelyik gyereked nem akart elaludni?

– Szerencsére az egyikük kivételével minden gyerekem jól aludt délután. A legkisebb lányom viszont annyira jó természetű, hogy vele meg tudtam beszélni, hogy most csendespihenő van. Mellé raktam néhány könyvet, egy-két játékot, elmagyaráztam neki, hogy anyának most dolga van, és ő ezt elfogadta.

Azért az írás nem mindig megy gombnyomásra. Mit csináltál, ha pont abban a másfél órában nem jött az ihlet?

– Általában már ebéd közben beindultak a gondolataim, így amint betakartam a gyerekeket az ágyban, le tudtam ülni a gép elé, azonnal ott tudtam folytatni a sztorit, ahol abbahagytam. Az az igazság, hogy nem érek rá művészkedni meg elszállni és az ihletre várni, talán ezért is olyan sodróak és lendületesek a meséim. Persze, van olyan, amikor nehezebben jön az ihlet, de én annyira akartam írni, hogy amikor csak két órám volt, akkor nem volt kérdés, hogy ki kell használnom az időt. Persze előfordul, hogy egyáltalán nincs ihletem. Olyankor viszont kár erőltetni. Ki kell várni, amíg újra bugyogni kezdenek a gondolatok.

És a háztartás?

– Nézd, tizenöt éve nem vasaltam és van egy kellemes káosz itthon. (Nevet...) De én inkább kifizetem a takarítónőt és néha azt mondom, hogy most nem főzök, hanem rendeljünk. Régebben a szüleim és a férjem szülei is gyakran hoztak főtt ételt, vagy segítettek hétvégente. Sajnos már csak apukám él. De amióta nagyobbak a gyerekeim, elkezdték ők is kivenni a részüket a feladatokból.

Soha senki nem ítélkezett feletted emiatt? A családod és a társadalom felől érkező nyomás ellen hogyan védekezel?

– Mindig is voltak anyukák a játszótéren, akik szent borzadással hallgatták, hogy engem teljesen hidegen hagy a háztartás, beszélni sem szeretek róla. De amióta sikeres írónak számítok, ez is változott. Az emberek másként kezelnek, sokan úgy tekintenek rám, mint akire nem vonatkoznak az általános szabályok. Ezzel sem értek egyet, de kellemesebb ezt érezni, mint a lenézést vagy az értetlenséget. Nem mintha különösebben zavarna – szerencsére elég jól tudom függetleníteni magam mások véleményétől. Egyszer egyébként apukám is elkezdte sorolni a nálunk levő rendetlenséget látva, hogy mi mindent kéne csinálnom... Megvártam amíg befejezi, aztán csak ennyit mondtam: vagy rend, vagy könyv. Ebben kiegyeztünk, és azóta sem tett szóvá semmi hasonlót.

Az anyasághoz valahogy automatikusan kapcsolódik egyfajta állandó lelkiismeret-furdalás érzés is, ami abból ered, hogy hiába fontos a karrier vagy a munka, ilyenkor a gyerekeinktől vesszük el az időt. És akkor a pihenésről még nem is beszéltünk. Ezt te hogyan kezeled?

– Egyrészt tényleg nagyon ügyelek rá, hogy amikor a gyerekeimmel vagyok, akkor száz százalékban a jelenben, velük legyek és minden porcikámmal rájuk figyeljek. Másrészt azt gondolom, hogy a gyerekeim akkor vannak jól, ha én is jól vagyok. Amikor harmóniában vagyok önmagammal, akkor ők is boldogok. Akármennyire is imádom őket, ha nincs énidőm, akkor én tönkre megyek. Kell, hogy legyen szabadidőm. De abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy számomra a munka töltődés is egyben.

Az is nagyon szerencsés dolog, hogy te erre aránylag könnyedén rátaláltál. Sok nő az első gyermeke születése után döbben rá, hogy nem akar visszamenni a 8 órás állásába. Szerinted hogyan lehet újrakezdeni?

– Azt gondolom, hogy csak olyasmire van értelme váltani, ami mély belső megnyugvást ad. Nem hiszek az olyan a pályamódosításban, ami csak pénzkereseti céllal történik. Ha valamit örömmel, szeretettel csinálunk, ha valamiben tényleg otthon érezzük magunkat, akkor többet is bírunk. A munka nem teher lesz, hanem önmegvalósítás, kiteljesedés.

Sokszor ennek a megtalálása a legnehezebb. Tudsz bármit tanácsolni a váltáson gondolkodó édesanyáknak, hogyan találjanak rá az útjukra?

– Csakis önmagukra figyeléssel. Mindenkiben vannak belső hangok, amik jönnek, ha hagyjuk. Hangok, amik azt az üzenetet közvetítik, hogy akkor jó nekem, ha főzök, ha táncolok vagy ha megszervezek egy kétszáz fős eseményt. Ezek a hangok gyakran megszólalnak mindenkiben, csak sokan elnyomják, de ott vannak. Meg kell őket hallani...

És ha meg is halljuk, ott van még a megfelelési kényszer is, hogy “nekem ezt nem lehet, mert ott a család”...

– Meg mit szól majd a szomszéd... A félelem az, ami a legtöbb gátat teszi elénk, de meg kell értenünk, hogy csak akkor lehetünk boldogok, ha szabadok vagyunk. Abban a pillanatban, hogy az ember rátalál arra, amiben igazán tehetséges, amit örömmel csinál, a világ megjutalmazza. Előbb-utóbb valahogy összeáll az is, hogy hogyan fog ebből megélni. A kritikus hangokkal pedig nem szabad foglalkozni, ez a mi életünk, mindenkinek nem lehet és nem is kell megfelelni. Mindig lesznek, akiknek nem tetszik, amit csinálunk. Ugyanígy, ha sikeresek vagyunk, hamarosan megjelennek az irigyek is, de ez is egy természetes folyamat. Hadd irigykedjenek!

Milyen érzés, hogy a Rumini sorozat nemcsak kötelező olvasmány lett, de készült belőle színdarab, kártya, társasjáték, tematikus játszótér, szabadulószoba és hamarosan filmvászonra is kerül? Nem furcsa az üzletet látni valamiben, ami egy ártatlan esti meseként indult?

– Egyfelől nekem a mai napig minden furcsa, ami a meséimből kinőtt, hiszen engem mindig is történetmondás érdekelt, nem az üzlet. Másfelől meg kellett tanulnom kézben tartani a dolgaimat. Álmomban nem gondoltam volna, hogy a Ruminiből ennyi minden fog kinőni, viszont mivel minden az én nevemmel és a sorozattal kapcsolódik össze, nem engedhetem, hogy rossz minőségű, átgondolatlan, igénytelen dolgok kötődjenek hozzánk. Emiatt muszáj határozottan védenem a „brand”-et, odafigyelnem a szerződéskötésekre, kézben tartani a szálakat. Meg kellett tanulnom az életnek egy olyan szegmensét, amivel soha még köszönőviszonyban sem voltam. De számomra továbbra is a mesemondás a lényeg. A többi csak hol kellemes, hol problémás hozadék.

Habár a Ruminin és más meséken kívül kamaszoknak is írtál könyvet, nem bánod, ha beskatulyáznak gyerekkönyv-írónak? Ha jól tudom, tervezel felnőtteknek is írni, igaz?

– Bár egyelőre nem jelent meg önálló, felnőtteknek szóló könyvem, szeretek csak úgy simán, íróként gondolni magamra. Valóban tervezek, sőt félig meg is írtam egy felnőtt regényt, amelynek a férfi-női kapcsolatok vannak a középpontjában, ezen kívül írtam jó néhány komolyabb témájú novellát, és tele vagyok ötletekkel. De nem tagadhatom, hogy egyelőre a gyerek- és ifjúsági irodalom az igazi közegem, ahol nagyon jól érzem magam.