Dolhai Attila: „Imádom, hogy lányos apuka vagyok” - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Dolhai Attila: „Imádom, hogy lányos apuka vagyok”

Szúcs Anikó
2021. márc. 8. 6:00
Interjúk

Bár a lányai kamaszként már sokkal kevésbé bújósak, mint ahogy ő azt szerető édesapaként igényelné, mi több, lassan az udvarlókkal is számolnia kell, mégis boldogan és elégedetten tölti a mindennapjait a számára legfontosabb négyfős hölgykoszorúban, és semmiért sem adná ezt az áldásos helyzetet. Dolhai Attilával, a Budapesti Operettszínház művészével a nemzetközi Nőnap apropóján beszélgettünk.

A feleségeddel három lányt neveltek, úgyhogy adja magát a kérdés: családfőként milyen ennyi nővel együtt élni?

– Nagyon jó! (mosolyog)

Kicsit bővebben?

– Nekem ez a természetes, hiszen én ebbe szocializálódtam bele, mint apuka, és nagyon szeretem ezt a helyzetet. Mi hárman voltunk fiútestvérek, és annak idején a két bátyámmal elég sok nehéz percet okoztunk a szüleinknek a kis csetepatéinkkal meg a fiúk között teljesen természetes erőfitogtatásainkkal. Ahhoz képest igazán békés dolog lányos apukának lenni... Hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult és hogy ilyen szerető hölgykoszorúban telhetnek a mindennapjaim, vagy éppenséggel a feltöltődésre szánt időm. Rengeteg örömöt kapok a lányaimtól! A legidősebb, Luca 18 éves, a középső, Emma nyáron lesz 16, a legkisebb, Anna pedig tavasszal tölti be a 12-t, úgyhogy most már mind a hárman benne vannak a serdülőkorban, ami megváltoztatta egy kicsit a hozzám való viszonyulásukat is. Amióta kamaszok, azóta egyre kevésbé bújósak, mi több, zokon veszik tőlem, ha szóvá teszem, hogy kérek egy ölelést (mosolyog). Egy ideje már nem csüngenek rajtam a lakás ajtajában, amikor hazaérkezem, és ez nekem nagyon hiányzik. Kisebb korukban rendszeresen így fogadtak otthon, amikor hazaértem, futottak elém és boldogan a nyakamba ugrottak, ahogy azt a filmekben lehet látni, és az csodálatos érzés volt. Nyilván abban, hogy ilyen jó a kapcsolatom a gyerekeimmel, a feleségemnek, Vikinek is nagy szerepe van: az ő hozzáállása és a kettőnk között lévő szeretetviszony megalapozta ezt a köteléket.

Ahhoz mit szóltál, hogy az első után a második és a harmadik gyermeketek is lány lett?

– Annak idején Lucával nagyon gyorsan kialakult köztünk az a bizonyos vágyott és meghitt apa-gyerek kapcsolat, amiben nyilván Viki is sokat segített, mert nemcsak engedte, hanem szorgalmazta is, hogy születésétől a részese legyek a baba életének. A feleségemet ezért nagyon sok dicséret illeti. A másodiknál pedig már megvolt bennem az az érzés, hogy Lucával mennyire bensőséges a viszonyunk, és boldogan vártam, hogy Emmával újra átélhessem ezt, és ugyanígy fogadtam Anna érkezését. Úgyhogy nekem nagyon bejött ez a lányos apukaság! (nevet) Ráadásul a lányok mind a hárman nagyon másmilyenek voltak már picinek is, de mindhármukat ugyanúgy lehetett imádni, és nagy örömömre hagyták is magukat szeretni.

Sosem vágytál egy kissrácra?

– Három ilyen tüneményes, bújós kislány mellett valahogy sohasem hiányzott, hogy legyen egy fiam. Már csak azért sem, mert a lányaim vagány csajok, szinte bármit lehetett velük játszani. Még a fűnyíró traktorra is felültek velem, sőt, a jetskizést is kipróbálták. Igaz, utóbbi nem jelentett olyan átütő élményt nekik, mint mondjuk nekem, és ezt egyikükkel sem sikerült megkedveltetni. Mint ahogy a síelés is megosztja a lányokat, de ez legyen a legnagyobb problémánk. Úgyhogy valójában nincs hiányérzetem. Nagy általánosságban mindenképpen azt mondhatom, hogy teljesen ideális az életünk. Természetesen nekünk is megvannak a hétköznapi kis feladataink, nyűgjeink, stresszhelyzeteink, amik kizökkentenek bennünket ebből az idilli állapotból. Persze vannak viták is, meg egymásnak feszülések, de őszintén megmondom, hogy a gyerekeink egymáshoz való viszonyára sem lehet egy szavam sem. Időnként ugyan én is hallok egy-egy hangos szót felőlük, amolyan „nem töltötted fel a tabletemet”-típusú szemrehányó-számonkérő megjegyzéseket, de valójában nem nagyon volt még példa arra, hogy Vikinek vagy nekem otthon arról kellett beszélgetnünk velük, hogy ők testvérként esetleg nem jól szeretik egymást.

Azért nyugtass meg: veled is megesik, hogy a gyerekek kihoznak a sodrodból, vagy hogy szigorúnak kell lenned velük.

– Persze, van, amikor én is elveszítem a türelmemet és hangosabbak szólok hozzájuk, sőt, kiabálok velük, olyan is van, hogy az asztalra csapok, de őszintén szólva ez ritkán fordul elő. Egyébként, ha azt kérdeznéd, ki a szigorúbb, Viki vagy én, azt mondanám, hogy a feleségemre jobban hallgatnak a lányok: ha rajta érzik, hogy valami nem úgy van, ahogy annak lennie kéne, akkor hamarabb befeszülnek. Ha rajtam látják, hogy nekem nem tetszik valami, azt nem biztos, hogy nem bírálják felül (mosolyog). Ugyanakkor, érdekes módon, ha érzik, hogy nem „hisztiből”, hanem az értük való aggódás miatt emelem fel a hangomat, akkor azt komolyan szokták venni. Kicsit haszontalannak érezném, ha állandóan szigorkodnék velük, ehelyett Vikivel megpróbálunk a szeretet oldaláról megközelíteni egy adott dolgot vagy problémát, és a szeretet mentén terelgetni őket. Mert azt hiszem, hogy őket most már csak terelgetni lehet, esetleg javaslatokat tenni nekik, mert serdülőknél észérvekkel általában nem sokra megyünk. De úgy érzem, hogy az alapokat letettük, és a feleségemmel imádkozunk értük, hogy jól döntsenek minden helyzetben, amikor dönteniük kell.

Arra felkészültél, hogy kamaszlányokról lévén szó előbb-utóbb az udvarlókkal is számolnod kell?

– Egyrészt kíváncsian várom azt a helyzetet, másrészt annak idején én is udvaroltam, tehát vannak pozitív és negatív élményeim is az egykori választottjaim édesapjaival kapcsolatban. Így aztán van egyfajta tapasztatom, ezért is próbálok nagyon nyitottan állni ehhez a kérdéshez. Hozzáteszem, nyilván tőlem is többen megkérdezték, megkérdezik, hogy készítem-e már a puskát...

Szavaidból ítélve még nem készíted.

– Nehéz erről úgy mesélni, hogy ne beszéljem ki a csajokat. Őszintén szólva, az apai félelemnek ez a fajtája még nem fogott el, tehát nem éltem még át azt a fajta féltést, ami egy ilyen helyzettel jár. Nagyon kíváncsi leszek, hogy majd amikor ez bekövetkezik, tehát amikor majd rájuk talál az első szerelem, akkor azt hogyan fogom feldolgozni. Mindenesetre a mostani pandémiás időszakban, amikor a lányok alig találkoznak a kortársaikkal, átfogalmazódott bennem a „féltékeny apuka”-szerep. Szinte én biztatom őket, hogy hívjanak hozzánk barátnőket, barátokat, hogy ne csak virtuális kapcsolatban legyenek egymással. Mert teljesen azt látom, hogy a lányok reggeltől estig a számítógép előtt ülnek, hol online tanórán vesznek részt, hol leckét írnak, miközben az emberi kapcsolataik egyre jobban leépülnek. Emiatt féltem őket egy kicsit, mert látom rajtuk, hogy hiányzik nekik az „élő” társaság. Amikor néha kimozdulnak, mondjuk sétálni mennek a barátnőikkel, mindig olyan feltöltődve érkeznek haza, hogy öröm rájuk nézni.

Mi az, amibe otthon még véletlenül sem szólsz bele?

– A lányok öltözködésébe, például. Nem foglalok állást abban, hogy mikor és mit vesznek fel. Nekem csak az a lényeg, hogy ha együtt indulunk valahová, akkor ne kelljen sokat ülnöm egyedül az autóban (mosolyog). Mert ez egy állandó küzdelem nálunk, valakire mindig várni kell, és rendszerint beragad az indulás, ami eléggé férfipróbáló. Szerintem minden lányos apukának a rémálma, amikor a lánygyermekeivel együtt kell elindulnia és időre odaérnie valahová, ez majdhogynem lehetetlen vállalkozás. Habár az utóbbi időben, ahogy a lányok egyre nagyobbak, sokat javult ez a helyzet... Visszatérve a kérdésedhez: a tipikusan csajos ügyekbe sem folytam bele soha, most meg már végképp nem szólok bele. Ezeket a dolgokat a lányok titkosan-cinkosan a legnagyobb tesóval vagy anyával beszélik meg. Ha pedig nem kifejezetten csajos lelkizésről van szó, akkor abba engem is beavatnak, bizonyos mértékig nyilván, tehát nem érzem magam kirekesztve.

Le sem tagadhatnád, mennyire élvezeted ezt a helyzetet: láthatóan lubickolsz ebben a szerepben.

– Tényleg imádom, hogy lányos apuka vagyok, és sokszor gondolom azt, hogy a sors kegyeltje is e tekintetben, hiszen otthon négy gyönyörű, okos, imádni való, szeretővesz körül. Ennél többet nem is kívánhatnék!


(Fotók: Bólya Árpád, Schumy Csaba)