Fel kell kötni azt a bizonyos alsóneműt, ha közös beszélgetést szerveznénk a Berecz családdal! Ahányan vannak, annyi felé szaladnak a világban. Próbák, előadások, fellépések – nem csak itthon és a Kárpát-medencében, de Európa-, sőt, világszerte is.

A családfő, Berecz András négygyermekes édesapa, egyelőre háromszoros nagypapa, mesemondó, népdalénekes. Felesége, Jávorka Lilla népi táncos. A legidősebb gyermek, István, zenész, a Fonó Budai Zeneház művészeti vezetője; az egyetlen lány, Katalin háromgyermekes édesanya, a család informatikusa; Mihály briliáns, nemzetközi hírű zongorista, fiatal kora ellenére a Zeneakadémián oktat; a legifjabb gyermek, Márton pedig a filmezéssel kacérkodik, az énekhangját azonban ő is édesapjától örökölte. A család otthonosan mozog a népi kultúra minden ágában, emellett az összes tagja kedvelője és hódolója a művészeteknek.

Feleségével sikeresen átörökítették a művészetekre való nyitottságot. Ön kitől kapta ezt az áldást? 

Berecz András: Édesanyám volt a mentorok mentora, nála jobb előadóművésszel nem találkoztam. Csodálatos stílusban, kitűnően parodizált. Szakadatlanul derűs emberfajta volt. Belülről meg jött a hajlam, a felhajtóerő, ami nélkül nem menne. Közben szedegettem a muníciót, kérdezgettem nagy mesemondók után, majd végül rátaláltam a férfias mesékre. Ekkor éreztem, hogy megérkeztem. Jobban magamra szabott ruhát nem találhatok. Nagyon jólesik a közönség szeretete, egyelőre szeretem az életemet, boldog vagyok benne. Nem tudok jobbat elképzelni magamnak. Sokszor fárasztó, de a jóért jólesik még a fáradtság is.

Mire emlékszik az édesapjától gyerekkorában hallgatott mesékből?

Berecz István: Gyerekkorunkban az esti meséket általában édesanyánk olvasta, mert édesapa akkor kereste a kenyeret, de arra tisztán emlékszem, ha időben hazaért, akkor nem elalvás lett a mesélésből, hanem párnacsata. Az olvasott mesét saját képére formálta, megtoldotta, kiegészítette. Édesapa mellett minden irodalom lett. Az élet apró kis részletei is mindig kerek nagy történetekké, csodákká formálódtak.

Mi volt az, ami igazán megfogta a népi kultúrában?

B.I.: A tánc volt az, ami engem bevonzott és igazán megtalált. Az életem meghatározó pillanatait, a személyiségemet, a férfivé válásomat köszönhetem neki. Úgy tűnik, mintha fogyna az előítélet az élő népművészettel szemben, talán a felfokozott fogyasztói világ visszás jelenségei miatt is az emberek ösztönösen jobban vonzódnak ehhez a kultúrához. Ez a műfaj őriz valamit a régi tűzhelyek melegéből, ahova sokan odakuporodnának a nagy virtuális és értékrendi Bábel helyett. Talán.

Az unokáinak milyen sűrűn tud mesélni?

B.A.: Az esti mese főleg a szülőkre hárul, de amikor ott vagyunk náluk, mondom ám a történeteket! Az unokáim édesapja zenész, folyamatosan tanítja a kicsiket. Tele van a fejük szép dallamokkal, jól táncolnak, az ember ott ülni nem tud. Mindig szól a zene, megy a tánc, a játék. A fellépések miatt a gyermekeim kiskorában az esti mesére ritkán értem haza, olykor szinte teljesen kimaradtam az apaságból, most meg az unokáim életéből, de amikor találkozunk, akár reggel, délelőtt vagy délután, mindig mesélek nekik. Tudomásul kell venni, ez a pálya áldozatokkal is jár. Cserébe viszont sokak apja és nagypapája vagyok, mert a fellépéseimen lévő közönség és hallgatóság ugyanolyan kedves számomra, mintha minden egyes néző a legközelebbi rokonom volna. Az időm véges, és abból sok jut másokra. Nem utálatos, nehogy valaki megsajnáljon, de én inkább azért vagyok érdekesség a gyerekeim és az unokáim számára, mert alig látnak. Így nehéz unalmasnak lenni. Aki messziről jön, az tele van történettel. Ha fáradtan is jövök haza, szívesen elmesélem mi minden történt, így az útnak otthon is haszna van. Aki utazik, az lát, és aki lát, az megtelik mondanivalóval, megfigyelésekkel, ez pedig érdekes az otthon lévőknek. Erre van esélyem, mert szinte örökké vendég vagyok.

A fiával közös estjük, az Apja-fia régóta népszerű. Mekkora a büszkeség?

B.A.: Inkább nagyon nagy öröm, ezért is tartjuk ébren azt a műsort, s járjuk vele az országot. Úgy vélem, arra lehet büszke az ember, amiben a munkája van, amit a Jóisten adott, arra nem lehet büszke. Nekem tiszta öröm a gyerekeim sikere, de én egyiknek se adtam semmit se. Csak mutattam a példát, látták, ki-ki felkapta és vitte. István az énekeket furulyára fordította és táncolt, én egyiket se tudom, de a lényeg ugyanaz. Kati szépen énekel, főleg az unokáimnak. Misi először gordonozott, hároméves korában már tánc alá játszott a gyimesi táncházban, utána hegedült, majd zongorázott. A magyar népzenét a zongorán viszi tovább. Amikor Bartókot játszik, ott egy kicsit én folytatódok benne. Marci is el szokott jönni a fellépésekre, mert ragyogóan énekel. Amikor a meghívók is megértik, hogy együtt a legjobb, nagy az öröm, hogy három fiammal léphetek fel. Nagy kérdés, hogyan is öröklődnek az ilyesfajta dolgok, iskola nélkül, a vacsoraasztalnál. A szó tanít, a példa vonz.

B.I.: Közös deszkán állni közös felelősség, megerősítő és ünnepi minősége az együttlétnek. Édesapával nemcsak a fellépés az élmény, de az utak, a találkozások, bármi. Mindenből és mindenkiből elő tudja hívni azt az értéket, amely akár észrevétlen hevert ott addig.

Ebből a hozzáállásból örökölt valamit?

B.I.: A nyitottságot lesem és tanulom, igyekszem gyakorolni is, de ez nem pusztán a Jóistentől kapott tálentuma édesapának, hanem nagy munka is, hogy ne engedjen ebből az örökös nyughatatlanságból, csillapíthatatlan kíváncsiságból és megérteni akarásból. Édesapa minden pillanatban készen várja, hogy befogadjon impulzusokat, ezt az érzékenységet benne láttam meg leginkább. Az emberiségnek és a természetnek minden apró részlete érdekli. Nekem ezért a példának tartott csillapíthatatlanságért meg kell küzdenem nap, mint nap.

Ekkora családnál indokolt a kérdés: mikor tudnak mindannyian összegyűlni?

B.I.: Sajnos ritkán, hiszen mindenkit hajt az útja. Hiába lakunk egy kerületben, van, hogy csak havonta találkozunk. Ezért is jók a közös fellépések.

B.A.: A feleségemmel az az álmunk ritkán valósul meg, hogy mindannyian együtt legyünk. Volt már rá példa, csak nagyon nehéz, mert sokan vagyunk. Az az igazi, amikor a kisunokák az asztal alatt, az idősebbek az asztal körül, a fiatalabbak a padon. Este közös vacsora. Az a legegészségesebb. Ezek a gyönyörűségek. Ott ülnek az ölünkben az unokák és mindenkitől leszednek valami tudományt. A legidősebbeknek ragyog a szemük, mert ott vannak a picik. Ha mondani nem is tudnak okosat, a lármában már nem hallják őket, azért jó nézni együtt a sok nemzedéket. Mikor más elindul munkába, mi hazaérkezünk, és ilyenkor jóízűen végig tudunk beszélgetni egy délelőttöt. Sokat tanulok a gyerekektől, mindegyikükkel van valamilyen közös érdeklődésünk. A járvány alatt például Marci adta a kezembe az okostelefont, és azóta szenvedélyesen filmezgetek, mint afféle sétáló ember. Apró semmiségeket rögzítek, melyekhez mondok valami kis gondolatot, ami nekem arról eszembe jut. Ez lett az én műfajom.

Milyen gyerekkori nyaralásokra emlékszik vissza a legszívesebben?

B.I.: A legemlékezetesebbek az erdélyi nyaralásaink. Azok az élmények a mai napig meghatározóak, például a Gergely András türei nótafánál töltött idők, az erdélyi beszéd, a humor, a vendégszeretet.  Ez úgy, ahogy van, szép, érintetlen szigetként él az emlékezetemben.

A testvérek kapcsolata mennyire vált összetartóvá az évek alatt?

B.I.: A hasonló szenvedély, ami a közös magva mindannyiunknak. A tréfa, a humor, a jókedv igazi családi örökség. Nem gondolná az ember, hogy egy ilyen erős és karakteres neveltetésből ennyi féle út tud elindulni. Különleges, merre tud kanyarítani az élet ugyanonnan induló embereket. Nagyon ritkán jön össze, amikor a négy testvér találkozik, de azok nagyon felhőtlen pillanatok, az meg még nagyobb ünnep, amikor mindnyájan együtt lehetünk.

Most milyen tervek vannak a tarsolyában?

B.I.: Fesztiválok, fellépések, folkudvarok, valamint egy maribori színházi munka ifj. Vidnyánszky Attilával és Vecsei H. Miklóssal. Terhelt időszak rengeteg utazással, kevés pihenéssel, de minket ez jobban feltölt, mint amennyire elfáraszt.

B.A.: Most fordítják japánra a meséimet, és helyi közönség előtt próbáljuk még csiszolgatni a történeteket. Tolmács fordítja majd, és így dekázgatjuk a szövegeket. Amelyik eléri a célját, s ragyognak, az marad, amelyiken csak egykedvűen vakaródznak, azon még igazítunk.