Karantén. Történt ott valami veled? - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Karantén. Történt ott valami veled?

Schäffer Erzsébet
2021. márc. 26. 6:00
Schäffer Erzsébet: ...és akkor elmesélem...

Pont egy évvel ezelőtt, a járvány megfékezésére hangzott el a felszólítás: Maradj otthon! Hogy a családok életében az összezártság nyomán micsoda drámák és kalandok zajlottak, erről izgalmas sorokat olvastam nemrég. Hol könnyeztem, hol nevettem…

A Nagycsaládosok Országos Egyesülete pályázatot hirdetett, hogy akinek története van a karantén idejéből – írja meg. Meglepően sokan írtak, tanulságos volt olvasni, akár drámai, akár vígjátéki helyzetekről volt szó. Nem egy irodalmilag is értékelhető írás született. Sok kommentár nem szükséges az idézetekhez.

Válás közeli helyzet, két kiskorú gyerek, a kisebbik külön gondozást igényel. A vallomást az édesanya írja.

„Az otthon töltött hetek rávilágítottak sok olyan dologra, amiket, ha másképp teszek, másképp élek meg, akkor talán, de csak talán, máshogy is alakulhatott volna az életünk. A minőségi idő, amit a karantén alatt együtt tölthettünk hármasban a gyerekekkel többet jelent mindegyikünk számára, mint akár az elmúlt évek. Megtanultunk együtt élni, figyelni egymásra. Nem csupán kielégítjük a másik igényeit, sokkal inkább a hogyan a lényeg. Ha nincs a vészhelyzet, maradtunk volna a taposómalomban, sosem lehetett volna részünk ebben a letisztult világban. Jöhet bármilyen nehézség, tudom, hogy hármasban kiálljuk a próbát. Ahogy azt is tudom, a szüleim és a barátaim mindig ott lesznek mögöttünk. Hogy miket tudtam meg a vírusnak „köszönhetően”? Kislányom egy csupaszív, érett felnőtt, hiába kiskorú még egy kicsit. Bármilyen gyenge is tud lenni az anyukája, ő mindig ott van, hogy segítsen átlendülni. Erőt ad és támogat. Kicsi fiam egy szeretni való csöppség, aki szintén sokkal többet tud, ha hagyom kibontakozni. Tiszta szívből szereti a családját, számára gondok nincsenek, csak a szeretet. A férjem, még ha rossz döntéseket hozott is, szeret minket. Ahol teheti, ott segít, fizikailag és lelkileg egyaránt. Ki tudja, mit hoz számunkra a holnap. Egy biztos, ha kapunk még közös lehetőségeket, sokkal okosabban állhatunk elébe. Akár mint nő és férfi, vagy mint család.

Én pedig rájöttem, mi a legfontosabb az életben. Figyelni a családra. Időt adni a többieknek. Nem csak elhalmozni kell a családot. Megélni kell a pillanatokat. Muszáj lassítani s nem elrohanni egymás mellett. Figyeljünk, vigyázzunk most még inkább egymásra!”

Huszonéves, élesen látó, olykor szigorúan ítélkező érzékeny lány, meleg szívvel és bravúros stílusérzékkel.

„A májusban kezdődött karantén úgy múlt el, mint egy tényleges betegség. Miután kifogyott minden energiánk és nem maradhattunk tovább ágyban, későnfekvésben, mintha enyhülésre fordult volna az idő. Türelmesebbek lettünk, mert már kevesebbet kellett tűrnünk.

A nappaliban hajnalodott és a színek is kezdtek visszavilágosodni. Három óra volt. És hasgörcsöm. Odaszorítottam egy párnát. Anyu átjött. Nem segített, hogy ott van, szégyelltem előtte szenvedni. Dühös voltam rá, de legalább eltereli a dühöm a figyelmemet, gondoltam. Nem moccant a szemközti ágyról, csak annyit kérdezett, nagyon fáj? Igen, gondoltam, igen, mondtam. És akkor elaludtam.

Másnap tudtam, hogy fel fogok ébredni. Tudtam, hogy meg fogok bocsátani anyunak és tudtam, hogy újra őt fogom hibáztatni mindenért. Tudtam, hogy fel fognak venni az egyetemre, tudtam, hogy a fájdalomtól nem szabad félni és az unalomtól sem szabad. Tudtam, hogy van egy ország mindig valahol, ahol éppen hajnal van. Látom, ahogy a szegedi napsugár szövődik az őseim hajába vagy ahogy elmélázva nézik a barackfát. Ahogy a nagymamám új zoknit választ magának, mert a régit kinőtte és nem szeretne fázni. Vagy ahogy Mama bekapcsolja a török szappanoperát, aminek öt részre előre tudja már a történetét. Vagy ahogy Papa az életben tartott növényekre néz, anyám meg az erkélyen őrzött paprikaparadicsomra. Vagy a másik nagypapám, ahogy mosolyog, amikor megtudja, hogy Gyulai Pál és Zelk Zoltán rokonok voltak. Apám arca, amikor az öcsémre sandít. A húgom cikkcakkos vonalú festményei. Tudni, hogy mindezt magukból el se mesélhették volna ezalatt.

Csak el tudták.”

Hétgyermekes zenész, muzsikáló családapa. Ahol mindenki énekel. Kórusban.

„A járvány első hulláma alatt valami csodálatosat fedeztünk fel azzal kapcsolatban, milyen ajándék számunkra a családunk! Ez a kincs a közös éneklésünkben hallhatóvá is vált.

A zenében a korona kottajel egy hang kitartását jelzi. Szokták ezt sokféleképpen nevezni, nekem a legszebb így: nyugvópont. A nyugvóponton egy szférák feletti világban találjuk magunkat; észrevétlenül kiemelkedünk a földi idő rabságából, hogy belekóstolhassunk a végtelenbe.

A zenei korona éppen olyan influenszer, mint a vele névrokon, betegséget és nem egy esetben halált hozó, pusztító vírus. Ám míg az egyikük erőszakos gyilkos, addig a másik egyszerű szelídséggel az élet pártján áll. Egymás ellen küzdenek – különböző fegyverekkel. A félelem fojtogatása a szelíd szeretettel méri össze erejét bennünk. A mindent meghatározó szabadságharc győzelméhez azonban a jelenlétünkre van szükség.

Gyerekek és felnőttek közösen éljük át: ha összekapaszkodunk, ez a csata a mi javunkra dől el. Az énekünk előbb szétszórt hangjai mintha kiegészítenék egymást. Bevehetetlen erődítménnyé változunk át, amelyről a gyilkos félelem és az aggodalom összes támadása visszapattan. Miközben az összetartozás rokonszenves dallamait zengjük közösen, megérezzük: egymáshoz is közelebb kerülünk. A nyugalom általunk is hallható birodalmába jutunk el sok megpróbáltatáson keresztül. A beismerés, a lemondás és az igazodás művészete felfedezteti velünk a vágyott harmónia biztonságát.

Azóta szüntelenül hallani vágynánk ezt a koronás, kezdő akkordot: a felülről érkező és a belülről megtapasztalható védelmet. Figyelem! Nagy lélegzet! Hadd szóljon ez a hang, ha lehet vendéget fogadni, ha nem! Megtanultuk, a nagycsaládban sosem vagyunk egyedül!”

Végül egy rendhagyó és derűs família, vezérként az édesanyával, aki pedagógus, négyszeres anya, s ahogy maga írja: leendő anyós és fejőnő. Mert a nyulak, tyúkok és birkák mellé újabb karantén esetén tán még tehenet is vesznek. (Sajnos, csak a végszó fér ide.)

„Délután beállít apukám Veszprém megyéből, egyenesen a veszélyeztetett korosztályból öt kiló elkészített sváb krumpligombóccal és egy fél éléskamrányi befőttel. Az utolsóját is átcipelné nekünk fél Magyarországon és én nem ölelhetem meg. Gyerekeim az ablakból nézik, nem ölelhetik meg – bőgnek. Gyerekkezek maszatolják a gyerekkönnyeket az üvegen. Értik, elmagyaráztuk, de akkor is. Anyukám szerencsére nem jött vele, csak küldi a Szegény asszony szakácskönyve című könyvet. A könyvjelző gondosan elhelyezve a Lusta asszony rétese oldalán. Jól van, majd sütök is.

Végül, tudom, ez a karantén semmi ahhoz képest, amit a nagyanyáink átéltek a háborúban és az ötvenes években. Tudom, hogy hozzájuk képest nyámnyila alak vagyok. Tudom, hogy Mamuci, akit 104 évesen temettünk, azt mondaná, hogy ne szórakozzak, menjek inkább kapálni, persze, hogy végig tudom csinálni, elég erős vagyok hozzá. Mégis gombóc van a torkomban, amikor kérem az égieket, hogy ha ennek egyszer vége lesz, engem többé soha, de soha ne válasszanak el az enyéimtől. Mert lehet, hogy így izolálva megússzuk a koronavírust, de ha sokáig kell nélkülöznöm az én tágabb falkámat, az én szívem egészen biztosan megszakad bánatában.”


Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?