Mások sem visznek. Ő meg utál feltűnősködni. Hát ez kár, mondtam, mármint, hogy nem visz virágot. Az viszont jó, hogy legalább eszébe jutott, gondoltam.  

Nálunk ez másképp volt. Igaz, falusi gyerekek voltunk és tavasztól őszig minden kert ezer színben pompázott. És az osztályban a tanári asztalon a mázas köcsögben mindig volt friss virág. Hol az első padsorból hozott valaki, hol az ablak mellettiből, hol a középsőből. Nem emlékszem, hogy megbeszéltük volna, hagyomány volt, amit anyáink a gyönyörű csokraikkal lelkesen támogattak. Pedagógusnapon különösen – ilyenkor minden tanár kazalnyi virággal ment haza –, de hétköznapokon is örömszerző volt a tanítóknak vitt virág.  

Ila néni is kapott tőlünk virágot, pedig érte nem rajongtunk. Amikor ezeket az emlékező sorokat írom, magamban bocsánatért fohászkodom és hála önt el tanáraimért és tanítóimért, akiknek nemcsak a szorzótáblát, a vaktérképet és a magyar irodalom kincseit köszönhetem, hanem egyfajta mértéket és tartást, ami most már – úgy remélem – kitart halálig.   

                                     ------------- 

Lassan mozgó, nagy testű nő volt Ila néni, kopott, sárgászöld lódenkabátban járt, talán még nyáron sem vetette le. Lábait állandóan fáslizta, ettől még vastagabbnak látszottak, a ruhája alól kilógott a fásli vége, hiába gyűrte a térdharisnya szoros gumijába. Ősz volt a haja, sárgásszürke, mintha füstbe mártották volna. A fiúk Lódenbagolynak hívták a háta mögött, mi visítva ünnepeltük a csúfnevét. Mi a Fiatal Tanárnőt szerettük, őt akartuk osztályfőnöknek. De Ila nénit kaptuk. A Fiatal Tanárnő testnevelést tanított, nyúlánk volt, vörösesbarna hajú. Májustól a Dunára járt úszni, és kézzel kötött gyönyörű pulóvereket viselt. Az egész iskola, fiúk, lányok, mindannyian szerelmesek voltunk belé.  

Ila néni éneket tanított, és az is dolga volt, hogy az iskola énekkarát összeszedje, aztán a kórus adta az ünnepi műsorok gerincét. Igazgatónk, V. elvtárs nemrég került az iskolába, egy nyüzsgő, nyápic alak, hosszú nyaka miatt a nyolcadikos fiúk a Gúnár nevet adták neki. Valami jó kis pletykából tudtuk, hogy gyenge a gyomra és minden ünnepség előtt ideges hasmenést kapott. Ilyenkor magas rangú elvtársakat hívott vendégnek, a jelenlétük emelte az ünnepség fényét. 

Amikor az emlékezetes botrány történt, akkor is ünnepségre készültünk, iskolánk mártír névadójáról, a tizenkilences páncélvonat hőséről kellett megemlékezni. Az énekkar a szokásos dalokat gyakorolta, az énekórák unalomba fulladtak, s ezúttal bemutatóra készült a Fiatal Tanárnő is. Karika- és szalaggyakorlatokat tanított be a lányoknak, minden délután gyakoroltunk a tornateremben. Gúnár többször is megtekintette a próbákat. „Csak így tovább, kartársnő”, „Nagyon jól van, kartársnő” ilyeneket mondott, majd kigúvadt a szeme. A lányokkal bökdöstük egymást, rajta lehet már a hasmenés. Alig néhány nap volt az ünnepségig.  

Egyik délután elmaradt a tornatermi próba. Az öltöző ajtaján kézzel írott cetlin értesített a Fiatal Tanárnő, hogy jöjjünk holnap a szokásos időben.  

– Gyakoroljunk egyedül! – lelkesedett az egyik lány, s ráálltunk. A tornaterem ajtaja zárva volt, körbementünk a hátsó szertárba a karikákért. Az udvarról Jánosi Kati, a legjobb tornász fölhúzódzkodott a magas ablakig és benézett a terembe. Már nem emlékszem, ki terjesztette el, hogy a Fiatal Tanárnő ott volt bezárkózva az igazgatóval. – Mászol le mindjárt! – hallottuk a hátunk mögül Lódenbagoly hangját, csak úgy mentében szólt ránk, ahogy végigdöcögött az udvaron.  

A szalaggyakorlat elmaradt, az énekkar pocsékul szerepelt, az ünnepség – sok magasrangú elvtárs volt megint – jól sikerült. A Fiatal Tanárnő a tanév végén elkerült az iskolából. Ila nénitől ballagásra mindannyian egy-egy daloskönyvet kaptunk. Az első oldalára minden tanítványának beleírta: Ne felejtsetek el. Szeretettel Ila néni, a Lódenbagoly.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetés akkor elmesélemblogtanításoktatásiskola