Írtam én már róluk, de olyan megindítóan kedves és jó volt ez a három ember, annyi reményt adtak a törekvésről és az elfogadásról – máig őrzöm. Nem csak a szavaikat, de arcukat, mozdulataikat. S általuk az üzenetet: hogy rajtunk múlik minden… bárkinek is születtünk.                           

– Tedd le a lábod!  

A mondat már harmadszor hangzik el. Nem haragosan, nem sürgetve. Inkább valami szigorú következetesség van a fiatal nő hangjában, ahogy halkan, hogy másokat ne zavarjon, de azért jelezve, hogy ő gondos anyja a fiának, rászól a gyerekre.  

– Tedd már le a lábod, nem érted? 

A kisfiú, fölhúzott térdével, mintha megmosolyogná túlbuzgó mamáját, tudja ő, nem kell tartania semmitől. De azért leveszi a lábát a vonatablak alatt húzódó fűtőtestről. Leveszi, ám így meg nem érnek le új cipői a földre. Hát fészkelődik. Harangozik a lábával, teszi a fenekét jobbra, teszi balra, az apró farmeröltöny nadrágja csúszik az ülésen, egyre jobban belejön a fickándozásba. Anyja egy ideig tűri, aztán elővesz egy zacskót és leteszi a gyerek elé az asztalra. 

– Egyél és nyughass! 

A gyerek nyújtózik, hogy elérje a zsákmányt, belemarkol, tele lesz a keze pattogatott kukoricával. Oldalt néz somolyogva az anyjára, sejti, hogy rá fog szólni, hát a teli markából kienged egy pár szemet, aztán a kezét az ölébe húzza és szemenként enni kezdi a kukoricát. Ropog a foga alatt. Az ínycsiklandó, olajos illat betölti a vagont.  

A vékony, feketehajú cigány fiatalasszony az az inas, magát soha el nem hagyó fajta. Haját hátratűzve hordja, pólója kivágásába gyűlnek nyakából a színes bizsuláncok. Fülében hosszú, fémre fűzött gyöngyös fülbevaló. Szép a szeme, mandulavágású, ilyen a szája is. Finom, de nem érzéki, inkább erőről árulkodik, ahogy határozott, keskeny arcának minden vonása, keze, csuklója erőt sugároz. Pedig minden porcikája vékony. Nem mosolyog. Mintha vizsgán ülne, ahol a viselkedést osztályozzák, úgy ül a vonatban, ügyelve kettejük minden mozdulására.   

A kisfia nem hasonlít rá. Kerek, koromfekete szeme mókásan ül az arcában, ha nem nevet, akkor is, mintha mindjárt szétszaladnának a vonásai. Sűrű fekete hajat kapott örökségül, rövidre vágták, de így is, mint egy vastag sapka, beborítja a fejét. Zömök az alkata, apró öltönyében olyan, mint egy kis felnőtt.  

Sok csomaggal utaznak, az asszony mindent a lábuk közé, és maga mellé az ülésre pakolt. Talán, hogy egyedül is boldoguljanak, ne kelljen senkit megkérni semmire. Jó darabig csak a fiára néz, még a szemben ülő idős asszonyra se nagyon. A gyerek minden kezdeményezését azonnal leinti. Az asztalkán üdítő áll, a kisfiú megfogja, inna. Anyja kiveszi a kezéből.  

– Tedd le, maradjon későbbre! 

A gyerek rátámaszkodik az asztalkára. Azonnal leveszi az asztalról a kezét. 

– Ambruska, ülj rendesen…! 

Nincs ezekben a fegyelmezésekben semmi bántó. Se a hang, se az indulat nem árulkodik ilyesmiről. Talán ezért is marad jókedvű a kisfiú, nem ihat, hát nem ihat. Majd iszik később, nem is volt az olyan fontos. Pontosan érzi, anyjának fontos, hogy ők rendben legyenek, és ő nem akarja ebben a helyzetben cserbenhagyni. Nem szoktak ők utazni. Vonaton! Ez itt most ismeretlen, idegen terep. Össze kell tartani. 

Már elhagytuk Sárbogárdot, mesébe illő zöld dombok közt húz a vonatunk. Ennyit ülni, mozgékony kölyök létére, csoda, hogy bírja. 

Ambrus azért egy idő után kipróbálja, mit tud. Fejét félrebillentve farkasszemet néz az idős hölggyel. Az nem tudja szó nélkül állni a gyerek tekintetét. Előrehajol. 

– Micsoda szemed van neked, hallod! 

A gyerek után az anyjára néz.  

– Mint a fekete gyémánt… Na, fognak majd sírni utánad a lányok…! 

A fiatalasszony most először megenyhül. Ügyetlen bólintással köszöni a dicséretet, aztán elégedetten lecsíp belőle. 

– Csak aztán nehogy ő sírjon utánuk…! 

– Arról mi már nem tehetünk – nevet az asszony és beletúr a táskájába. Egy csomó régi, megírt képeslapot szed elő. Kirakja az asztalkára és a kisfiúra néz.  

– Akarod ezeket? Szép képek vannak rajtuk… 

A gyerek utánuk nyúl, anyjára sandít, de az most nem mondja, hogy tegye vissza. Inkább az asszonyra néz büszkén. 

– Mindent összerajzol az óvodában. Nem győzöm papírral… 

Az asszony arcán igazi álmélkodás. 

– Hát óvodás!? Azt hittem, első osztályos legalább! 

– Középsős. Csak ilyen nagy lett, kicsinek… 

Nevetnek. Nézik, ahogy Ambrus, miután végigpörgette a képeslapokat, félbegyűri valamennyit és betuszkolja a nadrágja zsebébe.  

– Add ide, elrakom – mondja a fiának.  

– Enyém! – néz vissza a gyerek és rácsap a zsebére.  

 A fiatalasszony most végre megkérdezi az asszonyt, tudja-e, mikor kell leszállni Szentlőrinchez.  

Az bólint, magára bök, de nem válaszol, mert ebben a pillanatban megszólal a telefonja. A füléhez emeli.  

– Te vagy az! Hát mondtam, hogy így lesz! Egy hétig nem vagyok otthon. A lányomékhoz! Most utazom. Nem fogod kitalálni… Kutyát fogok őrizni! Igen, lakásban tartják. Kiskutya még, összerág mindent… Szabad neki, járkálhat minden szobában… Hát hallottál még ilyet, kutyapásztor leszek…!  

Az asszony beszél, a fiatalasszony meg a gyerek hallgatják. Ambrus le nem veszi róla a szemét, anyja csak néha emeli fel a pillantását, de biztos, hogy nem veszteget el egyetlen szót sem. Nem is lehet. Hall mindent az egész kocsi. 

– Na, megmondtam nekik, nem leszek ott sokáig. Még ha unokára vigyáznék! Majd akkor szóljanak! Hát igen, reménykedem én is… Fiatalok még… Na, puszillak, majd hívlak! 

Elrakja a telefont. Szemben vele a kisfiú még mindig őt bűvöli. 

– Látod, inkább rád vigyáznék! – nevet az asszony és kinéz az ablakon. Nyomban fel is kiált.   

– Siessünk, mindjárt Szentlőrinc! Itt alig áll a vonat! 

 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

Kistestvér van a pocakodban, anya!

Békében, háborúban – kisbabák üzenete

Suli után

A rózsaszín padlizsán és a környezetismeret

Apu, vegyél fel!