Csigák a teraszon
Szerző:Schäffer Erzsébet2022. 05. 06.Schäffer Erzsébet: ...és akkor elmesélem...
A kisfiút azóta ismerem, amióta pólyában, vagy takarók közt – már nem emlékszem, miben – hazavitték Albertfalvára.
Ó, dehogy azóta, sokkal régebben! A szüleiről sok mindent tudtam, de a kisfiú története számomra akkor kezdődött, amikor leendő anyukája elkezdett mesélni – magukról.
Volt egy emlékezetes eskütétel egy mesébe illő kis falu öreg templomában, aztán egy lovak húzta szekerekkel kezdődő dínomdánom lakodalom. Aztán… aztán folytatódott a kis- és nagybetűs Élet. A házasok nem voltak húszévesek, de még bőven ifjak. S várták, várták, hogy valaki kopogtat majd náluk. De az évek vágtattak a maguk tempójában, ők meg hónapról hónapra hiába vártak akár csak egy apró kis jelet. Mivel vidám és bizakodó emberek, jelentkeztek örökbefogadó szülőnek. Le is papíroztak mindent, ahogy kellett, eljártak a Mózeskosár egyesület rendszeresen összejáró kis körébe, tanultak, ismerkedtek, s várakoztak tovább nyitott szívvel. Aki figyelt, hamar megtudta róluk, hogy elfogadó, derűvel és reménnyel, afféle csöndes erővel élő, szellemes fordulatokra képes, nyitott, megoldó emberek.
És egy nap, ott, a Mózeskosár délutánján megszólítja őket valaki, és azt mondja, hallott egy édesanyáról, aki örökbe adná két hónap múlva születendő kisfiát. Óvta, vigyázott rá, egészségesen élt, de a felnevelését nem meri vállalni. Nem egyszerű eset, bátorság kell nem csak a vállaláshoz, az ügyintézéshez is.
– Rátok gondoltam. Valahogy hozzátok simul ez a történet – mondta a hírhozó és nem is volt olyan hosszú az a két hónap és a vele járó mindenféle, és hazakerült Albertfalvára a kisfiú.
Én sokára találkoztam vele, akkor már futott és sajátos világa volt, melyben irigylésre méltó hármast alakítottak apa, anya és az ő gyerekük. Pardon, négyest, mert ott volt Kóci, a puli, aki szerelmetes társa ma is a kis csapatnak. Azon a mi első találkozásunkon nem sokat beszéltünk, annál többet néztük és figyeltük egymást. És a búcsúzáskor azt mondta a kisfiú:
– Elnevezlek Buckavirágnak.
Soha büszkébben nem viseltem nevet.
Az évek hol gyorsan, hol még gyorsabban vágtattak, iskolai kudarcok után iskolai sikerek jöttek, a kisfiú már amolyan kiskamasz, házi feladatként repülőgépet barkácsol, apjával faragják a propellert, repülnek végeérhetetlen fantáziájuk világában – kit érdekel, hogy a kifutó ott van a szőnyegen.
És most abban a bizalommal teli iskolában, ahol már ötödikes, új feladatot kapott a kisfiú: a csigák életét kell megfigyelnie, a végén pedig egy dolgozatban beszámolni a tapasztalatairól az osztály előtt. Erről mesélt az anyukája egy levélben, s ezt a levelet én most ide másolom.
„Volt egy délután, olyan békés, csöndes hétvégi, langyos idő volt, de odakint szemerkélt az eső, nem mentünk sehova. Az én fiam tett-vett, nagyon önálló már – nem is meséltem, egyedül jár villamossal az iskolába, mindig van valami dolga, de sosem siet. Szóval látom, hogy kihurcolkodik a teraszra. Ismered a lakásunkat, kicsi, de mi szeretjük, a terasz se nagy, sőt. Kivitte a régi kis székét, egy tálcán az összes csigát, még délelőtt füvet tépett nekik, meg apró virágokat szórt közéjük, nem ám csak úgy! Még a könyvét vette magához, és a hátára egy pulóvert. Nem szólt senkihez, apja nem volt otthon, én tettem-vettem, közben meg figyeltem, mit művel. Nem csinált semmi nagy dolgot, csak VOLT. Ott, benne a jelenben, olvasott a gyerekkori kis székén, néha ránézett a csigákra, amelyik elmászott, azt visszaterelte, nézte, ahogy behúzza a szarvait, aztán vissza a könyvhöz. Az eső rákezdett, de a kis menedék védve volt. Egyszer csak fölállt az én csigapásztorom, kitartotta a két kezét az esőbe, megmosta, néhány csöppet rászórt a csigákra, még kitartotta a kezét, mint egy öreg gazda, amikor az eresz alól vizsgálja, esik-e még és mennyire. Aztán visszaült és tovább olvasott.
Látod, nem történt semmi. És mégis. Annyi minden bozsgott ott bennem. Néztem titkon ezt a hirtelen nyúlt kis kamaszt, aki nem csak testben növekszik, de ott a szemem előtt épül, terebélyesedik az ő ötlettel, jóra való vággyal teli világa, telítődik a lelke, „ügyei” vannak immár, most éppen a csigák – akikhez nekem már nincs közöm, legfeljebb csak csodálom őket is, de főleg a Fiamat! Hát így vagyunk… (Látod, Buckavirág, szentimentális lettem, de nem bánom!)”
Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?
Kistestvér van a pocakodban, anya!
Békében, háborúban – kisbabák üzenete
