Olyannyira, hogy nemrég könyvet írt az „újjászületéséről”, hogy ezzel is erőt adjon a sorstársainak. Illetve, hogy hasznos tanácsokkal szolgáljon mindazoknak, akik nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is boldogan szeretnének élni. 

Attila elmondása szerint a betegsége előtt kimondottan sikeres életet élt. Megbecsült és elismert testnevelőtanárként dolgozott a budapesti Dózsa György Gimnázium és Táncművészeti Szakgimnáziumban, ahol rengeteg szakmai sikert ért el a diákjaival. Emellett a magánélete is irigylésre méltóan alakult: kétgyermekes családapaként rendkívül büszke volt a gyönyörű feleségére, Anikóra (Ancsira), csodálatos kisfiára és kislányára.

– Úgy éreztem, hogy minden rendben van körülöttem – idézi fel az „előző életét”. – Egyetlenegy dologban inogtam meg, de annyira pozitív személyiségnek gondoltam magam, hogy a szóban forgó „kellemetlenséget” sokáig elhessegettem. Pedig nagyon is valós problémáról volt szó. A feleségem és én párkapcsolati gondokkal küszködtünk: a gyerekek születése után fokozatosan eltávolodtunk egymástól, és egyre többet veszekedtünk. Alapvetően olyan típus vagyok, hogy igyekszem megoldani a problémákat, de a kettőnk között kialakult, konfliktusokkal teli helyzetben úgy éreztem, mintha folyamatosan a falnak ütköznék. Mindkettőnk a saját igazát kereste, egyszerűen nem tudtunk dűlőre jutni. Már ott tartottunk, hogy a válás lehetősége is megfogalmazódott bennünk, ami engem különösen „kényesen” érintett, ugyanis 13 éves voltam, amikor az apukám, akit egészen addig istenítettem, összejött egy másik hölggyel, akiért otthagyta a családját. Kamaszként rettenetesen megszenvedtem a szüleim válását, és ez a fájó emlék visszatartott. Rengeteget őrlődtem azon, hogy nem tudok változtatni az életemen, miközben nap mint nap rossz érzésekkel mentem haza.

A betegség és ami mögötte van

Attila kálváriája 2016-ban kezdődött, amikor leukémiát diagnosztizáltak nála.

– Természetesen én is feltettem magamnak a kérdést, hogy miért pont velem történik mindez: nem értettem, hogy én, aki abszolút sikeres ember vagyok, és kimondottan sportos életet élek, hogy lehetek halálos beteg – meséli. – A kórházban igazán profi orvosokkal találkoztam, ami megnyugtatott, mert éreztem, hogy jó kezekben vagyok. Az első fordulópont az első kemoterápiás kezelésem idején történt, amikor az egyik ügyeletes orvossal való beszélgetésem ráébresztett arra, hogy a teljes gyógyuláshoz a kezelések mellett a betegségem hátterében meghúzódó lelki okokat is kell feltárnom és meg kell szüntetnem. Akkor és ott visszagondolva az életemre, nagyon sok dologra rájöttem. Például arra, hogy hiába gondoltam azt magamról, milyen sikeres vagyok, ez az érzés abból adódott, hogy már-már kórosan koldultam a szeretetet az emberektől, sosem volt elég belőle. Éppen ezért rengeteg bántást lenyeltem, és nem álltam ki magamért, miközben órákig rágódtam egy-egy sérelmemen. Túl sokat vállaltam, senkinek és semmire nem mondtam nemet, pedig folyamatosan stresszeltem, hogy megfeleljek az elvárásoknak. Arra is rádöbbentem, hogy tulajdonképpen szinte mindent a gyerekeim nevelése, a velük való foglalkozás elé helyeztem. Sokszor ingerült voltam velük, ami akkor nem tűnt fel, ellenkezőleg, azt gondoltam, hogy én egy szuper apuka vagyok. A betegségem döbbentett rá, hogy egészen addig amolyan ál-valóságban éltem. Többek között ezen felismerések hatására kezdtem el az önfejlesztéssel foglalkozni.

„Eldöntöttem, hogy a kezembe veszem a sorsom”

Amikor a betegségével való küzdelemről kérdezem, Attila őszintén mesél a legnehezebb időszakokról.

– Megjártam a poklot: két kemoterápiás kezelésen estem túl, egy kisebb megszakítással több hónapot töltöttem a kórházban, részben azért, mert menet közben komplikációk léptek fel. Tüdőgyulladást kaptam, leállt a vesém, aminek következtében válságos állapotba kerültem. A kiváló orvosoknak és az őssejtátültetésnek köszönhetem az életemet. A transzplantáció után 30 napot töltöttem egy steril szobában, ahol bőven volt időm gondolkodni. Elhatároztam, ha hazamegyek, először is kiűzöm a fejemből a hülye gondolatokat, aztán rendbe hozom a párkapcsolatomat. Úgy éreztem, ha ezt a két feladatot maradéktalanul meg tudom oldani, akkor nem fogok visszakerülni a kórházba. A transzplantáció után nemcsak testileg, hanem lelkileg is újjászülettem: eldöntöttem, hogy a kezembe veszem a sorsom, és attól kezdve én határozom meg, mit engedek be az éltemben és mit nem.

A kórházból hazatérve 100 napos karantén várt Attilára, és az idő alatt nem találkozhatott senkivel.

– A családom átköltözött az anyósomhoz, és csak a feleségem látogathatott – teszi hozzá. – Az igazán küzdelmes időszak másfél évig tartott, az egy kemény menet volt, elég sok borzalommal, ami viszont kellő motivációt adott ahhoz, hogy elgondolkozzam, miért jutottam el idáig, és ahhoz is, hogy eldöntsem: felhagyok az addigi stresszes, rohanó életemmel, ami egyszer már megbetegített.

„A feleségemmel visszataláltunk egymáshoz”

Mint mondja, az első két évben rengeteget olvasott: szabályosan falta az önfejlesztéssel foglalkozó könyveket.

– Az olvasmányaimban számos meghatározó, erőt adó mondattal találkoztam – magyarázza. – Az egyik legfontosabb, hogy „Azt adod a gyermekednek, ami Te vagy!”. Ez a mondat egyszeriben hihetetlen felelősséget rótt rám, és megerősítette bennem, hogy változtatnom kell a korábbi szokásaimon, és tennem kell azért, hogy jobb ember, jobb társ és jobb apa legyek. Mindenekelőtt a feleségemmel való kapcsolatomat akartam helyrehozni, úgyhogy a „gyakorlat teszi a Mestert”-felkiáltással elkezdtem a megszerzett tudást kipróbálni a gyakorlatban. Szerencsére Ancsi maximálisan partner volt ebben, miután látta, hogy mellette tettem le a voksomat, hogy nem akarok elválni tőle, sőt, nagyon szeretném rendbe hozni a házasságunkat.

Az egyik legfontosabb és leghasznosabb módszert alkalmazva Ancsival rászoktunk arra, hogy minden este beszélgetünk egymással. Őszintén, nyitottan, bizalommal fordulva a másik felé, megosztva egymással a problémáinkat, a kéréseinket és a vágyainkat. Mindezt anélkül, hogy bármilyen formában támadnánk egymást. Ezt a „szeánszot” napi szokássá tettük, azóta minden este beszélgetünk. A módszer remekül bevált és jól működik a mai napig. Ancsival megtanultuk tiszteletben tartani egymás érzéseit, visszataláltunk egymáshoz, és igazán meghitt lett a kapcsolatunk, ami a szexuális életünket is felpezsdítette. A feleségemmel hetente egyszer kettesben szervezünk programot. Nemrég bevezettük a bringarandit: feltesszük a bicajokat az autóra, kiruccanunk, mondjuk Visegrádra, ott biciklizünk egyet, majd eszünk egy lángost, ami után egy kellemes és örömteli közös élménnyel térünk haza.

A közös beszélgetések ereje

Attila büszkén újságolja: ma már nem okoz gondot neki, hogy elegendő időt szakítson a gyerekeire. Mi több, ma már az is természetes a családjukban, hogy mindent közösen megbeszélnek.

– Hetente egyszer félórás, úgynevezett családi gyűlést tartunk – mondja mosolyogva. – Ezt úgy képzeld el, hogy leülünk körbe a szőnyegre, bemelegítésképpen mindenki elmondja a másikról, hogy miért szereti őt, aztán ha bárkinek problémája van, felteszi a kezét, elmondja, hogy mi nyomja a szívét, és közösen keresünk mindenki számára elfogadható megoldást az adott problémára. A végén pedig játszunk egyet négyesben. Emellett minden hétvégén szervezünk családi programot, hétközben pedig legalább heti 2-3 alkalommal este röviden megbeszéljük, hogy kinek milyen napja volt aznap. A közös beszélgetések egyrészt lehetővé teszik, hogy érdemben jelen legyünk egymás életében, másrészt összehozzák a családot. Nem utolsósorban pedig megerősítenek minket abban, hogy adódjon bármilyen nehézség a családban, mindig számíthatunk egymásra. Amióta rendszeresen beszélgetünk, jóval kevesebbet veszekszünk. Persze, nálunk is adódnak problémák, de egyrészt sokkal kevesebb, mint azelőtt, másrészt nagyon hamar meg tudjuk oldani azokat.

Attila ma már a munkahelyén is eredményesen alkalmazza a „beszélgetős” módszert.

– A tanítványaimmal ún. csoportgyűlések keretében beszéljük meg a problémáinkat – magyarázza. – Ezek az összejövetelek rendkívül jó légkörben telnek, és a gyerekek láthatóan borzasztó fogékonyak erre a fajta hozzáállásra, és rendkívül hálásak ezekért az alkalmakért.

„Boldogabb ember, jobb társ és felelősebb szülő lettem”

Attila a felépülése után rövid tanvideókat készített, amelyekben számos önfejlesztési, párkapcsolati és nevelési problémára ajánl megoldást az Apjafia névre keresztelt Facebook-oldalon. Nemrég pedig MesTerápia címmel könyvet írt az újjászületéséről.

– Rengetegen küzdenek azokkal a problémákkal, amelyekkel én is szembesültem a betegségem előtt, és úgy éreztem, hogy másokkal is szeretném megosztani mindazt, amit megtapasztaltam, a sikerélményeimet. Emellett szeretném bemutatni azokat a való életben működő, sokszor pofonegyszerű gyakorlati módszereket, amelyek által egyrészt jobban érezhetjük magunkat a bőrünkben, másrészt amelyek segítségével a lelki békénket megtalálva jobb társak és jobb szülők lehetünk.

– Nekem „könnyű”, mert én kaptam egy gyomrost a sorstól a leukémia formájában, ami rádöbbentett, nagyon sok mindenen változtatnom kell ahhoz, hogy a betegség ne térjen vissza az életembe – teszi hozzá. – Azt szoktam mondani, hogy én ajándékként tekintek a leukémiára, mert rengeteg mindent köszönhetek neki. Egyrészt az újjászületésem óta boldogabb ember, jobb társ és felelősebb szülő lettem, másrészt ez a „pofon” késztetett arra, hogy a következő 40 évemet teljesen máshogy éljem, mint az eddigieket.

„A családom köré szervezem az életemet”

Attila szerint az is nagyon fontos kérdés, hogy alapvetően mi köré szervezzük az életünket.

– Sokan előszeretettel hangoztatják, hogy számukra a család a legfontosabb: ehhez képest az emberek többségének a pénz hajszolása és/vagy a karrierépítés közben pont a szeretteikre nem marad idejük és energiájuk. Én ma már sokkal inkább a lelki békémet tartom szem előtt, a fontossági sorrendben pedig a család áll az első helyen. Éppen ezért, bármennyire szeretem is a hivatásomat, már nem vállalom túl magam a munkában. A gimnáziumban félállásban tanítok, mellette könyvet írok, a fennmaradó időben pedig úgy alakítom a napjaimat, hogy hét közben is elég idő jusson a feleségemre és a gyerekeimre. Azt szeretném, hogy mi négyen egy boldog családban éljünk, ahol mindenki egyenrangú, ahol megbecsüljük egymást, figyelünk egymás érzéseire, és ahol mindent meg tudunk beszélni.

(Fotó: Wittmann Mimi, Vargosz)

Az alábbi interjúk is érdekelhetik:

Újrakezdőkújrakezdésinterjúlelki egészségegészségbetegségpszichológia