„Szeretnék ebben a földi létben értékeket teremteni” - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

„Szeretnék ebben a földi létben értékeket teremteni”

Ivanova Daniela
2021. márc. 13. 9:00
Interjúk

Temesvári Orsolya élete egy pillanat alatt változott meg. Egy napsütötte áprilisi délutánon épp a szokásos margitszigeti kocogásából tartott hazafelé, amikor egy zebrán elütötték. Ma már kerekesszékben éli az életét, de tele van álmokkal és célokkal.

Jogászként végzett és pénzügyi területen helyezkedett el, viszont mindig is arról álmodott, hogy újságíróként vagy magyartanárként teljesedik ki. A balesete után érkezett el ez a nagy váltás az életében; jelenleg több helyre is ír.

– Szerettem a munkámat, de azért mindig is bujkált bennem a kisördög, hogy milyen jó lenne az írásban is kipróbálni magam. Szerencsés vagyok, mert több olyan lehetőség is megtalált, amelyek kapcsán megcsillogtathatom ezt az írói vénát. A 2020-as TEDx Metropolitan University eseményén előadóként vettem részt és ott ismerkedtem meg egy jogász kolléganővel, a Zsolya Communication alapítójával, aki felkért, hogy dolgozzunk együtt. Azóta nemcsak a saját, „Utazás a gerincvelőm körül” című blogomban írok, hanem szakmai témákban is megnyilvánulok a weboldalán. A másik szívügyem pedig a civil szféra, így a TraumaAmbulancia Egyesület égisze alatt is tevékenykedem, aminek missziója, hogy edukatív programokkal felhívja a figyelmet a poszttraumás stressz fontosságára és annak leküzdésére. Nem szégyen, ha egy baleset vagy trauma után ebben szenvedünk, hiszen a testünket ugyan meggyógyítják a kórházban, viszont a lelkünknek több idő kell a regenerálódáshoz.

„Amennyire csodálatos, annyira nehéz is”

Orsi a baleset okozta sérülés következtében tetraplég, azaz négyvégtag-bénult lett. Elektromos kerekesszékkel közlekedik és szinte mindenben segítségre szorul. Azt mondja, hogy bár rendkívül nehéz ennyire kiszolgáltatottnak lenni, mégsem ezt mondaná a megváltozott élethelyzet legküzdelmesebb részének.

– Jelenleg a MEREK (Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központja) falai között élek, ott végzem a távmunkámat is. Otthon három éve, a balesetem óta nem voltam, mert sajnos a környezet nem teszi lehetővé az akadálymentes közlekedést. A legnehezebb elfogadni azt, ahogyan önmagamat látom. Rengeteg kétség van bennem, hogy ilyen állapotban hogyan lehetek értékes ember a barátaim, illetve értékes nő egy férfi számára. Viszont az érem két oldalát tekintve – mint mindenben – ebben is meg lehet találni a szépet. A rengeteg új emberi kapcsolat és számos lehetőség mellett, amelyek a megváltozott élethelyzetemből adódóan találtak rám, mégis a mögöttes tartalmat találom igazi kincsnek: a magamról való tanulás folyamatát. Végre nem menekülök el az érzéseim elől, ahogy azt a balesetem előtt tettem. Ez amennyire csodálatos, annyira nehéz is.

„Élet-halál között lebegtem”

2018. áprilisában történt a baleset. Orsi szerint nem maga az esemény, hanem inkább annak következményei voltak nagy hatással az életére.

– Nem sok mindenre emlékszem, rengeteg minden kiesett. Az autó szélvédőjére csapódtam, ami be is tört, majd egy járdaszigetre zuhantam. Eltört a nyaki csigolyám, elszakadt a gerincvelőm, és amikor kinyitottam a szemem, csak annyit láttam, hogy minden fejjel lefelé van. A balesetet egy hatórás életmentő műtét követte, majd elkezdődött a többhónapos küzdelem az életben maradásomért. A következő néhány hónapot az intenzív osztályon töltöttem, és viszonylag későn, apukámtól tudtam meg, hogy végig élet-halál között lebegtem és túlélés esetén is csak lélegeztetőgéppel láttak esélyt az orvosok az életben maradásomra. Az egészségügyi csapatnak a mai napig végtelenül hálás vagyok, hogy hittek bennem és harcoltak értem. Amikor az egyik legkedvesebb doktoromtól megtudtam, hogy többé nem állhatok lábra, az torokszorító pillanat volt: nem tudom, hogy melyikünk sírt jobban... Akkor még nagy tagadásban voltam és váltig állítottam, hogy én márpedig járni fogok, és ez az érzés a mai napig előjön bennem. Ettől függetlenül arra törekszem, hogy önmagamból merítsem az erőt, hiszen a saját életemnek én vagyok a főszereplője. Szeretnék ebben a földi létben olyan értékeket teremteni, amelyek a saját lelki fejlődésemet szolgálhatják, miközben másoknak is segítek.

"arra törekszem, hogy önmagamból merítsem az erőt, hiszen a saját életemnek én vagyok a főszereplője."

A nehézségek összekovácsolják a családot

Orsi szerint egy ekkora trauma felerősíti az emberek jellemvonásait; a jót és a rosszat is.

– Bennem megjelent egy erős türelmetlenség, a szüleimben pedig a kétségbeesés és a tehetetlenség. Persze ez enyhült idővel – miután túl voltunk az első és a második sokkon –, de nagyon próbára tette a kapcsolatunkat. Hullámzó volt, hogy éppen ki tartja jobban a lelket a másikban. Sokszor előfordult például, hogy a bennem tomboló feszültséget a szüleimen vagy a legközelebbi barátaimon vezettem le. Nyilván nem rájuk haragudtam, hanem a helyzetre, és tudom, hogy ez igazságtalan volt részemről, ezért nagyon hálás vagyok a végtelen türelmükért és szeretetükért. Hallottam olyanról, amikor egy hasonló baleset után a szülők teljesen magára hagyták a sérült lányukat; nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy mellettem itt a család és maximálisan támogatnak. Összességében azt gondolom, hogy ez a helyzet összekovácsolt minket és megerősítette a kapcsolatunkat: segített elfogadni egymást olyannak, amilyenek vagyunk, az erősségeinkkel és gyengeségeinkkel együtt. Mert a célunk közös: menni kell előre.

"Hosszútávú tervem, hogy kiköltözhessek majd az intézetből és önállóan élhessek."

Fél éve bezárva

Az intézetben, ahol Orsi él, jelenleg teljes kijárási- és látogatási tilalom van.

– Itt megkapok minden szükséges segítséget, ami az önálló életvitelemhez kell, viszont a hátránya, hogy szó szerint be vagyunk zárva. Az első karantén idején viszonylag jól viseltem a helyzetet és igyekeztem kizárni minden negatív gondolatot, így igen gyümölcsöző volt számomra az az időszak: online képzéseken vettem részt, rengeteget olvastam, tanultam és írtam. Nyáron az enyhítéseknek hála kicsit kimozdulhattam, így az a pár hónap igazi feltöltődés volt számomra, viszont szeptembertől újra bezárultak a kapuk előttem, amik azóta sem nyíltak ki. Nagy kihívás, hogy mentálisan jól tudjak maradni ebben a helyzetben, mert hiszen vágyom már a szeretteimmel való kapcsolódásra, a társaságukra és az ölelésükre; ez az, ami a legjobban hiányzik. Hosszútávú tervem, hogy kiköltözhessek majd az intézetből és önállóan élhessek. De ami mostanság a szemem előtt lebeg, az egy aprónak tűnő, de annál nagyobb vágy: piknikezni egyet a szabadban azokkal, akiket szeretek.

(fotó: Benkő M. Fanni)