Szász-Kovács Emese: „Hihetetlenül élvezem az anyaságot” - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Szász-Kovács Emese: „Hihetetlenül élvezem az anyaságot”

Szűcs Anikó
2021. jan. 27. 6:00
Interjúk

Legutóbb 2016 októberében találkoztunk, azon az őszön, amikor Szász-Kovács Emese aranyérmesként tért haza a riói olimpiáról. Ráadásul két hónappal az ötkarikás győzelme után férjhez ment, úgyhogy akkor és ott bőven volt miről beszélgetnünk. Búcsúzáskor női párbajtőrvívónk csendben megjegyezte: a közeljövőben elsősorban a családalapításra szeretne koncentrálni. Úgyhogy most arra kértem az immár kétgyermekes anyukát, mesélje el, mi minden történt vele az elmúlt bő négy évben.

Azt javaslom, folytassuk ott, ahol annak idején abbahagytuk...

– A riói olimpia utáni pihenésemet követően szép lassan tértem vissza a pástra. 2017 januárjában elindultam a barcelonai világkupaversenyen, ahol harmadik helyen végeztem, majd az az évi Európa-bajnokságon is bronzérmes lettem. Azután igazából még egy teljes szezont vívtam végig, de sajnos időközben kiderült, hogy a mesterem, Kulcsár Győző beteg, és attól kezdve kicsit változtak a fókuszpontok, a körülmények. Mindeközben mi a férjemmel már egyre jobban készültünk a családalapításra. És hogy milyen a sors! Győző bácsi 2018 szeptemberében halt meg, rá két és fél hónapra derült ki, hogy babát várok, ráadásul ikreket. Az örömhír hallatán egy keserédes mosoly kíséretében meg is jegyeztem: ha Győző bácsi itt „lent” nem is tudott segíteni nekem ebben a kérdésben, fentről megtette, és így ez a vágyam is teljesülhet.

Ahhoz mit szóltál, hogy egyből két baba érkezik?

– Igazság szerint én már korábban is gyakran mondogattam, hogy nagyon szeretnék ikreket, és a korom miatt még szerencsésebb is, hogy így alakult. Persze sokan figyelmeztettek és „felkészítettek”, hogy milyen nehéz és melós lesz egyszerre két kicsivel, de én soha nem riadtam meg a nehézségektől, a kihívásoktól, vagy attól, hogy ha valamivel meg kell küzdenem az életben. Miért pont édesanyaként rettennék meg az akadályoktól?

Hogyan viselted a várandósságot?

– Az ikerterhesség veszélyeztetett terhességnek számít, ehhez képest én iszonyatosan szerencsés voltam. Az orvosom, aki nem mellesleg az egyik barátnőm, azt mondta: nehogy azt gondoljam, hogy minden ikerterhesség ilyen simán zajlik, mint az enyém. A várandósság alatt egyszer sem merült fel, hogy be kellene feküdnöm kórházba, a vizsgálatokon mindig minden rendben találtak, és a 38. héten a férjemmel úgy mentünk be egyik reggel a programozott „császárra”, hogy előző nap még autót vezettem. Ezek után pedig született egy 3 kilós, meg egy 3,3 kilós kisbabánk. Szóval tényleg nagyon szerencsésen alakult minden, viszont a két, az ikrekhez képest nagy súlyú babával a hasamban a várandósság alatt nem sportolhattam, úgyhogy abban az időszakban a gyógytorna volt a legdurvább mozgásnem, amit engedélyezett az orvos. Meg a sétálás.

Talán felesleges is megkérdeznem, hogy profi sportolóként mennyire hiányzott a rendszeres testmozgás?

– A gyerekek születése után alig vártam, hogy újra mozoghassak, és amint zöld utat kaptam az orvostól, a szülés után hét héttel, máris felkerestem a kondiedzőmet. Első körben az volt a célom, hogy fokozatosan megszabaduljak a várandósság alatt felszedett kilóktól, és persze szerettem volna mielőbb visszanyerni a régi formámat. Tudtam, hogy ehhez sokat kell vívnom, és azt is tudtam, hogy minél több versenyen veszek részt, annál könnyebben és hamarabb fogok visszarázódni a vívásba. 2019 novemberében úgy voltam vele: ha csak egy hajszálnyi esély van arra, hogy 2020 tavaszán engem indítsanak az utolsó európai olimpiai kvalifikációs versenyen, és hogy addigra olyan állapotba-kondícióba kerüljek, hogy ott legyen esélyem az olimpiai kvóta megszerzésére Tokióba, akkor mindent bele!

A mestered halála után új trénerrel kezdtél dolgozni. Hogy ment a váltás?

– A visszatérésem óta Peterdi András az edzőm, aki szintén Győző bácsi tanítványa volt, tehát mindketten ugyanazt az „iskolát” végeztük. Mi ketten nagyon régóta ismerjük egymást, sokat versenyeztünk együtt, rengeteg közös edzőtáborban vettünk részt, és mindig nagyon jó barátságban voltunk. Az edzőváltás témája már annak idején, Győző bácsi betegségének a kezdetén felvetődött, és a mesterem áldását adta András személyére, ami nekem sokat jelentett. Andrissal nagyon hamar összecsiszolódtunk, és bár a kapcsolatunk mostanra edző-tanítvány viszonnyá lépett elő, a barátságunk megmaradt.

Tavaly márciusban a női párbajtőrözők budapesti Grand Prix-versenyén tértél vissza a pástra. Akkor és ott hogy ízlett a vívás?

– Bár valamelyest visszajöttek a régi mozdulatok, aminek persze örültem, azt azért éreztem, hogy még eléggé távol vagyok a régi önmagamtól, úgyhogy van még min dolgoznom. Igen ám, de a sors közbeszólt, hiszen jött a járványhelyzet miatti teljes leállás, majd az is kiderült, hogy egy évvel elhalasztják a tokiói olimpiát. Utóbbi lehet, hogy jól jött, mert így időt nyertem arra, hogy igazán formába lendüljek, de egy ilyen helyzetnek alapvetően nem lehet örülni. Úgyhogy 2020 számomra a többszöri újrakezdés éve volt, mert a többhónapos szünet után tavaly szeptemberben elkezdtem a felkészülést a szezonra és a versenyekre. Két év után októberben indultam újra Magyar Kupán, és nagy örömömre sikerült aranyérmet szereznem. Decemberben pedig egy magyar bajnoki ezüsttel zártam az évet.

Biztosra veszem, hogy mostanában a legszebb álmaidban ismét a dobogó tetején állsz – a tokiói olimpián...

– A kvalifikáció nagyon nehéz és még mindig előttem áll, úgyhogy jelen pillanatban még mindig ugyanolyan távol vagyok a lehetőségtől, mint tavaly ilyenkor, de igyekszem pozitívan nézni a kihívások elé. Az egyéni kontinentális kvalifikációs versenyt április második felében rendezik: innen minden fegyvernemben a győztes jut ki az olimpiára. Tehát csak az ottani győzelemmel szerezhetek kvótát, úgyhogy ezt az utolsó lehetőséget kell megragadnom ahhoz, hogy teljesüljön a vágyam, de ennek még mindig feltétele, hogy a Magyar Vívó Szövetség engem jelöljön indulónak. Akkor látom értelmét a visszatérésemnek, ha képes vagyok visszaküzdeni magam a világ élvonalába, és ha éremre válthatom azt a rengeteg befektetett munkát, energiát és erőfeszítést, amivel az olimpiai felkészülés jár. És igen, a legszebb álmaimban újra nekem játsszák a magyar himnuszt az ötkarikás játékokon (mosolyog).

Két kisgyerek mellett nem lehet könnyű összehangolni a felkészülést a családanyai teendőkkel. Hogyan boldogulsz?

– Naponta járok edzésre, ami azt jelenti, hogy délelőtt vagy délután 3-3,5 órát vagyok távol a gyerekektől. Szerencsére családon belül meg tudjuk oldani a felügyeletüket, amit rendkívül fontosnak tartok. Őszintén szólva én ezt most nagyon élvezem, mert a testmozgás hihetetlenül feltölt, tehát bőven kapok tőle annyi pluszt, amennyit vissza tudok adni a gyerekeimnek, mintegy kárpótlásként, amiért néhány órát külön töltök tőlük. Hozzáteszem, a kicsik láthatóan nem veszik zokon, hogy egy kis időre otthagyom őket, sőt, kifejezetten élvezik, hogy nem mindig anya van velük otthon. Mivel nálunk népes a család, a tesóméknál sok a gyerek, az ikrek megszokták a zsivajt, és annak örülnek, ha minél többen vagyunk körülöttük. Ha azt érezném, hogy rosszul élik meg ezt a helyzetet, akkor biztos, hogy nem csinálnám, de azt látom, hogy remekül érzik magukat mindenkivel. Én pedig nem lehetek elég hálás a családomnak, hiszen a szeretteim segítsége nélkül nem boldogulnék.

Amúgy nehéz a két kicsivel?

– Az első fél év nagyon húzós volt, még úgy is, hogy a férjem is maximálisan kivette a részét a feladatokból, mondhatni, apuka is be volt fogva rendesen (nevet). Most már kicsit könnyebb a helyzet. Mindent összevéve nagyon boldogok vagyunk, hogy így alakult, és hogy a kicsik ketten vannak, ráadásul van egy kisfiunk és egy kislányunk is, és ezzel minden kívánságom teljesült. Hihetetlenül élvezem az anyaságot, és próbálok következetes maradni, meg kellően türelmes is, amire egyre inkább szükségem van, hiszen közel másfélévesen a gyerekek már kezdik feszegetni a határokat, és van akaratuk. De hál’ Istennek, nekem meg van elég kitartásom és türelmem ahhoz, hogy ne engedjem magam sírással „megzsarolni” (nevet), mert mostanra pontosan tudom, mikor van tényleg valami bajuk, és mikor van szó inkább csak hisztiről.

A gyerekek mennyire hasonlítanak egymásra?

– Az biztos, hogy mindketten elég akaratosak, tudják, hogy mit szeretnének, és ebből ezért néha akadnak konfliktusaik. A kisfiam, Levente időnként egy picit megengedőbb a tesójával, mint Maja vele, de alapvetően jól kijönnek egymással. Mi pedig a férjemmel nap mint nap megéljük, milyen nagy csoda az, hogy ők ketten vannak! Hatalmas élmény egyszerre látni, ahogy növekednek, fejlődnek, ahogy egyre jobban nyílik a kis értelmük és egyre jobban nyílnak felénk, meg a külvilág felé, ahogy viszonyulnak és amennyire kötődnek egymáshoz. Az ikerség egy különleges kötelék, és már most látszik, hogy ez egy örök szövetség lesz közöttük. Már most olyan bámulatosan gondoskodóak egymással. Például múlt héten egyik nap Levi nagyon nyűgösen kelt. A kisfiam állt bent a szobájuk közepén és elkezdett sírni, mire Maja, aki éppen anyukám ölében ült, lekéredzkedett onnan, keresett egy cumit Levinek, odament hozzá, berakta a szájába, kedvesen megsimogatta a testvérét, majd visszaült anyukám ölébe, mint aki jól végezte dolgát. Nekem édesanyaként olyan szívet melengető látni azt, hogy a gyerekeim ennyire szeretik egymást!