Eljött a pillanat, amikor önként a csalánosba nyúlok mindenféle védőfelszerelés nélkül.

Mi lenne, ha azt az energiát, amit arra fecsérlünk, hogy puffogunk, elégedetlenkedünk, vagy feleslegesen konfrontálódunk másokkal, apró figyelmességekre fordítanánk?

Féltek már önök valaha? Úgy igazán… Emlékeznek arra, milyen érzés? Én emlékszem…

Valahol ott hagytuk abba az előző bejegyzésben, hogy jól segíteni nehéz. Ez persze nem csak a bántalmazottak esetében igaz, sokkal inkább olyan helyzetekre, amikor nem tudjuk pontosan, hogy mi játszódik le a másikban, felvállalja-e azt, ami valójában történt vele, és vannak-e ismereteink a felszínre hozott probléma megoldására.

Vajon meg tudja védeni magát egy gyermek? Vajon képes egy testileg-lelkileg is megtört ember arra, hogy kiálljon magáért? Hogy a félelmet legyőzve, beszéljen valakivel a problémájáról? Egyáltalán, felismerik a bántalmazottak, hogy ők áldozatok? Nehéz kérdések ezek, azonban hisszük, hogy a legnagyobb mélységből is van kiút, mindig van segítség!