Emlékszem arra, amikor a mosdóban, a WC elé kuporodva próbáltam menedéket keresni, mielőtt hazaér a nevelőapám. Nem tudom, milyen védelmet vártam ettől, ezektől az akár órákig tartó elrejtőzésektől, hiszen nyilvánvalóan nem voltak segítségemre, mégis úgy éreztem egy rövid ideig, hogy biztonságban vagyok.

Pedig nem voltam, ez könnyen belátható.

A bántalmazottaknak nem csak azzal az állandó „készenléttel”, megfelelési kényszerrel kell együtt élniük, amelyet a bántalmazó támaszt velük szemben, de azzal a bénító félelemmel is, amely sok esetben gátolja őket a segítségkérésben. Azt a helyzetet, amikor egy áldozat hónapok, évek, vagy akár évtizedek óta azt hallgatja, hogy egyedül nem lenne képes helytállni az életben, hogy alkalmatlan a gyermekek nevelésére, hogy úgysem hinne neki senki, nehezíti az a fenyegető veszély is, hogy ha segítséget mer kérni, akkor azt úgyis megtudja az agresszor, annak pedig ismert következményei lehetnek.

Hogy mikor jön el az a pillanat – ha eljön egyáltalán –, amikor a túlélési ösztön erősebb, mint a félelem, az nem könnyű kérdés. Amikor feltesszük a menekülő áldozatoknak azt a kérdést, mi volt az a momentum, amikor eldöntötte, hogy kilép a kapcsolatból, az egyebek mellett két, megrendítő választ szoktunk hallani: „mert attól félek, hogy legközelebb megöl…” vagy „mert már a gyereket is veri…”. Milyen jó volna, ha sokkal korábban meg mernék tenni ezt a lépést, ha felvállalnák a bántalmazottak azt, ami velük történik! Nincsenek illúzióim, átéltem, tudom, hogy a félelem, a szégyen (amit egyáltalán nem az áldozatnak kellene éreznie!), a következmények mérlegelése áttörhetetlen falakat tud emelni. Úgy gondolom, ha van a környezetünkben olyan személy – legyen az családtag, barát, szakember –, aki ott áll mellettünk a legrosszabbkor is, akkor bátrabban merünk cselekedni.



Elcsépeltnek tűnhet a mondás, de nagyon igaznak gondolom: az első lépést a legnehezebb megtenni, de igazán felszabadító érzés!

Elképzelhető, hogy az Ön környezetében is él valaki, akinek segítségre van szüksége, bár még nem beszélt a problémájáról. Higgye el, amikor támogatásról, segítségnyújtásról beszélünk, nem kell mindig nagy dolgokra gondolni. Egy jól célzott beszélgetés csodákat tud tenni, és kezdete lehet a megoldás felé vezető útnak…

Amennyiben Ön, vagy valaki a környezetéből segítségre szorul, kérjük, ne habozzon! Hívja az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálatot: 06-80-20-55-20. A szám a nap 24 órájában, ingyenesen, anonim hívható.

erőszakkapcsolatkríziskapcsolj egyből!boglacsik tímea