Látok ugrálni gyerekeket, milyen bátrak, s milyen bátor a tanár úr is – gondolom, és ennyivel tovább lépek. Aztán egy idő múlva mélyül a történet, színesedik, az apró töredékek kibomlanak – és ott van előttem az Üzenet. Ahogy egy ködös autóút félelme is feloldódik. Csak oda kell figyelni… Akár utólag is. 

Sok évvel ezelőtt Svédországban jártam, ismerőseim mindenféle iskolába elvittek, többek közt egy erdőbe befészkelt, teljesen nomád körülmények között működő Waldorf-iskolába is. A fákról liánokat idéző vastag kötelek lógtak, a gyerekek azon lendítették át magukat az árkok és szurdokok fölött. Az óvatosabbak vagy gyengébbek kedvéért voltak pallók és kötélhidak is. Észrevettem, hogy egy fiatal, hatalmasra nőtt szőke férfi, az egyik tanár, különös gyakorlatot tart. Egy vadszőlővel befuttatott lakókocsi tetejére küldte föl az osztályát, kilenc-tízéves fiúkat, lányokat, az volt a feladat, onnan föntről, merev testtel dőljenek a karjába. Ő lent a földön várta őket. Fölmértem a távolságot, belegondoltam, centiztem magam is… hát nem egyszerű feladat. Hogy bátorság és főleg bizalom kell hozzá – nem kérdés. A legtöbb gyerek viháncolva állt a lakókocsi tetején, aztán dőlt a mélybe. Merev, egyenes testtel. Azért akadt, aki csak némi latolgatás után engedte el magát a mélybe, mindenesetre valahogy ott landoltak a fiatal tanár biztonságos ölelésében. Egyetlen kisfiú, hiába bíztatták, nem mozdult. Állt a földön a többiek közt, összehúzott szemöldökkel, öklével a szemét dörzsölte. A tanár úr gondolt egyet, átfogta a vállát, aztán föltolta a gyereket a magasba. Utána maga is fölmászott a lakókocsi tetejére. Valamit mondott neki. A gyerek odaadta a kezét, mélyet sóhajtott… egy pillanat és kéz a kézben leugrottak a fűbe. A kisfiú arcán üdvözült mosoly. Aztán az egész társaság szétspriccelt. Vége volt az órának.  

 

Akkoriban sokat jártam a mezőségi Székre, Sári nénihez. Egy alkalommal Kolozsvárra igyekeztünk. Sári néni ma is viseletben jár, akkor már özvegyi feketében. Egyedül él, kis hízót tart, a kertjében mindent megtermel, a vetőmagjaiért tavasszal sorban állnak a kolozsvári piacon. Ott laknak a városban a gyerekei is, sok éve már. Mindenfélével felpakolva, hozzájuk indultunk. November eleje volt, nyúlós, ködös, zegernye idő. Kora délután szálltunk föl a buszra, ami kiderült, csak Szamosújvárig ment, onnan busz aznap már nem indult. Sári néni odaállt az országút mellé, néha föltette a kezét. Vártunk jó félórát, mikor megállt egy Dacia, negyvenes román férfi vezette. Kolozsvár, intett előre Sári néni, a férfi bólintott, Sári néni odaadta a kezében szorongatott lejeket, s beültünk a hátsó ülésre egymás mellé. Alig értünk ki a városból, tejfehér, sűrű ködbe ereszkedett az autó. Semmit nem lehetett látni. Se árkot, se útszélét, semmit. A vezető levette az országúti világítást, csak a tompított városi fénnyel próbálkozott. Lassítani viszont nem lassított. Rohantunk bele a láthatatlanba. Éreztem, sőt tudtam: meg fogunk halni. Pokoli félelem vett erőt rajtam. Ki akartam szállni, de mozdulni se mertem. Hátulról halálra váltan csak az útra meredtem. De út nem volt. Sári nénire néztem, hallgatott, s ott volt az arcán az a mosolyféle, ami soha nem hagyta el. Megfogtam a kezét, jó meleg volt. Ne te, milyen hideg a kezed, mondta és fogta, nem eresztette el egész Kolozsvárig. Szót se szóltunk. Amikor kiszálltunk, a lábam még mindig remegett, így kérdeztem, te nem féltél, Sári néni? Hajolt épp a szatyraiért, fölnézett rám, nevetett:  

– Nem volt időm, imádkoztam…  

 

  Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetés akkor elmesélemblogkapcsolatiskolatanításbiztonságtörténet