Ajánlom bárkinek, teljesen kikapcsol. Én ugyanis azt a friss diót szeretem, aminek feltörés után le tudom húzni a belső hártyás héját. Az egy dolog, hogy finom. De ami addig történik velem… az valami különleges dolog.  

Zűrös nap után voltam, elfáradtam, korán akartam lefeküdni. Tízkor ágyban leszek, mondtam magamnak, és spóroltam az örömre, hogy majd elnyújtózom. Az éjfél előtti jó alvás áldásaira gondoltam, és várakozó elégedettség töltött el. A lakásban csönd volt, mindenki elhúzódott valahová. Elpakoltam a konyhában, letöröltem a tűzhely lapját, már mentem volna a fürdőszobába, amikor megláttam a kosár friss diót.   

       – Megeszek három szemet – mondtam félhangosan, csak úgy magamnak –, de csak hármat, esküszöm.  

Fogadkoznom azért kellett, mert a kopogó dióval sajátos viszonyom van. Ha meglátom, bárhol vagyok, muszáj feltörnöm, ha friss, lehúzom a dióbelet borító nedves héjat, a tenyeremben összegyűjtök néhány fehérre tisztított gerezdet, szertartásosan kinyitom a számat, és hamm, bekapom. 

Kemény, fekete kis diók voltak a kosárban, a diótörővel nem boldogultam, elővettem a húsklopfoló bárdot.  

        – Ha már ennyi cécóval jár, török még egy pár szemet – mondtam a félhomályos konyhában, megint csak magamnak. Sikerült is ráverni a hüvelykujjamra, mire végre tányérba tehettem a megtört diókat. Leültem a kályha mellé, a lámpa alá és kezdtem bontogatni. 

Miért, miért nem, most nem hajtott a türelmetlenség, mint máskor, hogy minél előbb a dióbélhez jussak. Ha akarok, sem tudtam volna sietni. A klopfoló csúnyán törte össze a héjat, alig maradtak ép diógerezdek. A furfangosan megszerkesztett belsőben a vájatok, a gödröcskék, a kemény, hullámos válaszfalak makacs következetességgel védték a dióbelet, mely ott aludta álmát, hogy egyszer majd árnyat adó, terebélyes diófa legyen belőle. Néztem a mintázatokat, és nem először csodáltam meg a Szobrászt, aki megfaragta és kiöntötte a természetnek ezt az apró kis csodáját, ami a dió.  

Bontogattam, nézegettem, eszegettem, közben mindenfélére gondoltam, és semmire. Olyan volt, mint egy csöndes meditálás, belefeledkező matatás, azzal a különbséggel, hogy a gondolatokon túl ízbeli élvezetekkel is járt.   

Azon spekuláltam, miért nem egyszerűbb a dióhoz jutni. Amikor összeszedtem, szemenként kellett lehajolni érte, most össze kell törni, hosszú munkával kiszedni a jól elrejtett belét. Vannak persze papírhéjú, óriás diók, azok könnyebben adják meg magukat. De miért kell ennyi fáradság, hogy a megoldáshoz jussunk. Miért nem kapjuk a kezünkbe a finom dióbelet egyszerűbben… 

És ekkor eszembe jutott egy észrevétlen, vékony kis asszony valahol a Duna-Tisza közén, aki egyszer egy csomagot küldött, benne kukoricacsuhét, egy kukoricamorzsolót, néhány szem diót és egy pár oldalas füzetet. A füzetet azóta sokszor forgatom, izgalmas gondolatok vannak benne.  

Az egyik töprengés az emberről és a világról így szól: „Kaphattunk volna egy „készre szabott” teremtést, a világnak egy végleges, tökéletes változatát, és azt mondhatta volna a Teremtő: Ember, fogadd ezt a világot, ami tökéletes és befejezett és legyél vele boldog. Ha ezt tette volna, mi azt válaszoljuk: Nagy és csodálatos vagy, de mit csináljunk most ezzel a kész világgal? Mi a mi szerepünk benne? Egy alakuló világban van személyes dolgom, van valami fontos, amit megtehetek. A teremtés, amit így adsz nekem, az én ügyem is lesz…”  

És a világ ilyen. Nincs semmi készen, ott vagyunk a vágyainkkal, a tehetségünkkel, a tehetetlenségünkkel, a szabad akaratunkkal. Partnerek vagyunk a teremtésben. Hibázó, ujjunkat össze-vissza ütő, próbálkozó partnerek. Így lesz feltörés közben teljesen enyém a dió, minden titkával, nehezen odaadott termésével, a gondolatokkal, amelyek előjönnek, míg töröm, bontogatom lassan az egész kosárnyit.  

Így jövök rá azon a csöndes estén arra, hogy nem csupán a dió, semmi sincs nélkülem. Mindenben ott vagyok szőröstül-bőröstül. Mindenben szükség van rám. Egy percnyi pihenő nincs. A helyemre nem áll senki. Pótolhatatlan vagyok, ahogy mindenki más is pótolhatatlan. Engem választottak és rám számítanak. Ezt az ajándékot kapjuk a születésünkkor. Ezt a végtelen bizalmat és hívást.  

Már elmúlt éjfél, amikor ágyba keveredtem, de fáradtság helyett könnyű volt, végtelenül könnyű minden. (A füzet, amit kaptam: Henri Boulad Az egység víziója) 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetés akkor elmesélembloglelki egészségirodalom