Családi cashflow

Emlékszik még valaki a 2018-as októberi tankolási számlájára? Pedig… erősen 400 forint felett kezdődött egy liter üzemanyag, és akkortájt még gondolni sem mertem arra, hogy a drágábból, az adott márka javából töltsem tele az autót. Most meg! Lassan 300 forintért kapom az eddig megszokottat, sőt: hogy kedvezzek az autómnak is, bátran nyúlok a drágább töltőpisztoly felé. Arról nem is beszélve, hogy idáig hetente minimum egyszer tankolnom kellett, most meg két hét alatt még mindig több mint 200 km-re elegendő szabad kapacitást jeleznek a műszerek. És ez még csak a kezdet.

Az adott hónapok huszadik napja körül mindig rá kellett néznem a számláimra, hogy miből, mennyit és hogyan engedhetünk meg. Ma is lekértem, és döbbenten tapasztaltam, hogy még mindig van elegendő tartalék és annyira nem is kell beosztani. Mert igen, elsőre nehéz volt lemondani a kényelemről, de utólag jól kirajzolódik, hogy a családi „luxusnak” ára van. A heti egy vacsorának a feleségemmel, a squashnak, a focinak, a konditeremnek, a fodrásznak, a színháznak.

De tovább megyek: most derül ki, hogy mekkora ára van a gyerekek közétkeztetésének, a heti 2-3 ezer forintos gyerekkoncerteknek, mennyit jelent, hogy nincs a bölcsi vagy óvoda után egy fagyi/süti/kávé/nemtudommi, hogy nem kell költeni BKV-jegyre, nekem parkolásra, nincs kiadás a takarítónőre, a babysittere, és mondom tovább: mivel otthon vagyunk, így minden étel elfogy. A minap azon kaptam magam, hogy nincsenek maradékok vagy éppen kidobott élelmiszerek. Igaz – és ez legyen a legnagyobb bajunk – sokkal többet kell mosogatnunk, szinte minden nap a teljes edénykészlet megfordul a habzó szivacs és a vízcsap alatt.

De most alig költünk lakáson belüli felújításokra, kertészeti munkákra, hiszen ezeket magunk végezzük most el. És még lehet, nem is adtam mindent össze, de már most érzékelem, hogy nagyobb lesz áprilisban a lélegzetvételi lehetőségünk, még akkor is, ha rengeteg bevételtől elestem. Vagy csak ennyit jelent egy jobban beosztott családi üzem?

Családi flow

„most újra visszakaptuk a gyerekeinket”

És még annyi, hogy most újra visszakaptuk a gyerekeinket. Sokkal finomabban, percről percre követhetjük a fejlődésüket, látjuk, hogy mik voltak azok a játékok, melyeket két hete még barátaikkal űztek az intézményi keretek között. Figyelhetjük, amint újra felfedezik egymást és azt is, hogy mennyire jó, hogy többen vannak, játszótársuk van erre az időszakra. És bizony magunkon is felfedezünk újabb jeleket. Sokkal türelmesebbek lettünk, hiszen nincs óra, vagy akárcsak egy naptári jegyzet, melyhez mérten igazodni, öltözködni, rendet tenni, sütögetni, nem tudom mit kell.

A lassult iramban pedig olyan egyszerűen megvalósítható játékokat találtunk ki, mint legókockákból a csocsó, megfestett szalvéták, amelyek a víz alatt kirajzolódnak, ugráló – számokkal, vagy éppen ki tud gyorsabban futni a garázsban az egyik szülőtől a másikig, közös sütések, mosogatások – talán még a rendrakás is átivódik a gyermekeimbe. Közben, hogy túléljünk mi is, beosztva, de minden nap edzünk. Feleségemnek jóga és heti két futás, nekem két futás és otthoni erősítés, van, hogy a bejárati ajtótól húsz centire, hogy a gyerekeket ne keltsük fel.

És lassan eljutunk a filmekhez, a közös olvasáshoz, vagy éppen egy üveg borhoz, talán már a tavaszi napsütésben. Igen, ezeket mind most kaptuk, egyszerre. Időt arra, amire mindig legyintettünk. Azon sem fogok csodálkozni, ha lassan (azért ehhez kell még újabb pár hét) magam is jógázom, és a fenti sorokat legközelebb nem egy kupica – már dél előtt – elfogyasztott pálinka mellett írom.

Takács Bence korábbi cikkei is érdekelhetik:

blogotthon a családmaradjotthontakácsbence