Hogy milyen nap volt, arra már nem emlékszem. De arra igen, hogy délután. Jöttem haza, az előszobában a cipőkön láttam, hogy mindenki itthon van. Megyek be, egy idegen srác ül a szobában, olvas. A zajra fölnéz. Kővé dermedek. A fiam! A tizenötéves fiam! Égővörös hajjal!

– Te szerencsétlen! Mit csináltál a fejeddel!?

Nem kiabáltam, suttogtam, elment a hangom. De akkor már sírtam is. Te jó Isten, megbuggyant ez a gyerek? Közelebb megyek, még a fejbőre is vörös.  

– Mit csináltál? Mi ez az egész?  

A fiam ártatlan képpel áll, látszik, nem ért semmit. Szelíd gyerek, vannak dolgai, de ilyet!  

– Nyugi, mama, fogadás. Fogadtunk, hogy megcsinálom. Miért vagy úgy kiborulva?  

– Más is befestette legalább, hogy ketten legyetek bohócok?  

– Semmi bohóc, mama, ez csak egy piros haj. Csak én festettem be, ez volt a fogadás.  

A fiam nyugodt, fogja a könyvet, ismerem, legszívesebben újra beletemetkezne, de nem engedem.  

– És mivel sikerült ezt a pompázatos színt elérni?

– Temperával.

– Akkor azt le is lehet mosni!

– Akkor nyerem meg, ha nem mosom le. Majd lekopik.  

És visszaül olvasni. Számolok tízig. Te jó Isten, mit fognak szólni az iskolában? Az utcán? A szomszédok? A Nagyik! Huh, őket valahogy el kell kerülni…! Skandálom magamban, a kamaszokhoz humor kell, játékosság, türelem, igen, igen. De valahogy ki kell próbálnom, hogy kibírom-e. Jó, ha fogadás, akkor legyen.  

– Gyere, átszaladunk a boltba! Kenyérért…

– Mama, van itthon kenyér, nem megyek sehova!

– Ha megkérlek, akkor muszáj, gyerünk! És együtt.  

Hogy mire gondoltam? Hát arra, hogy ha végigmegyek a fiammal, a piros hajával itt az utcán, ahol mindenki ismer, elmegyünk a patika előtt, ott is ismernek, bemegyünk a boltba, megvesszük a kenyeret, sorba állunk, ott is lesznek ismerősök… szóval, ha így nem szakad le az ég, és nem köveznek meg az emberek a tekintetükkel, akkor talán kibírom. Míg lekopik.  

A fiam nagy nehezen lerakta a könyvét, kelletlenül, de csak végigjárta velem a fent jelzett tanösvényt. Az ismerősöknek köszöntünk, senki nem tett megjegyzést, még utánunk se fordultak. A boltban Terike, a pénztáros rezzenéstelen arccal adta a fiam kezébe a visszajárót – és szépen épségben hazaértünk.  

Ki fogom bírni, mondtam, persze csak magamban és nyugovóra tértünk. Másnap a gyerek párnahuzata tele volt lepergett száraz vörös temperával. De volt más is. A boltban Terike, amikor fizettem, árnyalatnyi kaján kíváncsisággal vegyes mély sajnálattal a szemembe nézett és kimondta:

– Nem mertem tegnap megkérdezni. Maga szegény, az a pirosfejű gyerek ugye a maga fia volt?!  

Mit mondhattam? Csak nem fogom letagadni a saját gyermekemet!  

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagy felháborodásom közepette valahogy nem működött a hosszútávú memóriám. Megfeledkeztem valahai miniszoknyáimról (anyukám belebetegedett: mit fog szólni apád!), a tiltott márciusi Dunában fürdésről, és kamaszkorunk egyéb kihágásairól.  

Aztán lassan eszembe jutottak. De addigra lekopott a piros tempera.  

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

Schäffer Erzsébet ezen írása a csalad.hu Kamaszlélek-sorozat részeként íródott. A kamaszokat érintő problémákkal és megoldásokkal foglalkozó sorozat korábban megjelent cikke: Néma segélykiáltás – amikor alakot ölt a lelki fájdalom. 

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemcsalád mint pozitív értékGenerációk együtt