Kísérletet végeztünk ismerőseink körében, hogy kiderítsük: a különböző generációk tagjai szívesen bújnának-e egymás bőrébe. Interjúalanyainknál azt figyeltük meg, hogy az esetek többségében teljesen elégedettek azzal a világgal, amiben felnőttek és egyáltalán nem kívánkoznak más korba. Sőt, a fiatalok kifejezetten negatívan vélekednek a régmúltról, míg az idősek a jelenkorról. Bereczki Enikő generációs szakértővel ennek okaira keressük a válaszokat. 

Laura (17) 

– Semmi pénzért nem utaznék vissza a múltba, pont olyannak szeretem az életem amilyen. A lehetőségek tárháza végtelen, azt az egyetemet és szakmát választhatom, amire vágyom és az lehetek, aki csak akarok. Úgy érzem, hogy a régi időkben sokat unatkoztam volna, hiszen a mindennapjaim szerves része, hogy utazáskor mindig szól a zene a fülemben, vagy például a covid-karantén idején úgy is tarthattam a kapcsolatot a barátaimmal, hogy személyesen nem találkozhattunk.  

Vivien (25) 

– Én nyitott vagyok az idősebb generáció történeteire is. Bár örülök, hogy most vagyok fiatal, mégis azt vallom, hogy összességében jobb lehetett régen gyereknek lenni. Az emberek sokkal közvetlenebbül és nyíltabban ismerkedtek és kapcsolódtak egymáshoz, és nem feltétlenül volt szükségük anyagi javakra ahhoz, hogy jól érezzék magukat. Technikai kütyükkel sem bíbelődtek; képzelőerejüknek hála elég volt akár néhány fűszál vagy egy kis madzag is a felhőtlen játékhoz. A mai gyerekekhez képest az iskolai elvárások töredékével kellett csak megküzdeniük, így nem szorongtak annyit az élet problémáin. Felgyorsult világunkban sajnos választanunk kell idő és pénz között; vagy az egyikben, vagy pedig a másikban szenvedünk hiányt. Ha meg is teremtjük magunknak a biztos egzisztenciát, egyszerűen nincs időnk élni mellette… 

Alexa (33) 

– Mindkét oldalt képviselném. Bár – összehasonlítva a 2000-es éveket a jelennel – több kihívással szembesültünk, én mégis szerettem akkoriban felnőni. Nem is volt baj, hogy gyakran meg kellett küzdenünk az adott célért, hiszen ez hozzásegített ahhoz, hogy felnőttként megálljunk a saját lábunkon. Apróságokat említve például: megmosolyogtató visszagondolni arra, hogy míg ma beírok egy dalt a Youtube keresőjébe és azonnal hallgathatom is, addig tizenévesen lesben kellett állnom a magnó előtt, hogy végre leadják a kedvenc zenémet (amit természetesen felvettem kazettára, csak a műsorvezető vagy lekeverte vagy pedig belebeszélt). Ezek a pillanatok türelemre tanítottak. Míg ma, ha hallok egy jó muzsikát a rádióban, azonnal megtudhatom a címét egy zenefelismerő alkalmazással, addig régen képes voltam felhívni a kívánságműsort, hogy eldaloljam a műsorvezetőnek, hátha felismeri (felismerte, így lett a kedvenc számom Fugees-től a Killing me sofly). Ez az élmény pedig bátorságra sarkalt. Amit viszont csodálok a mai korban, hogy mindig tanulhatok valami újat, megismerhetek különböző kultúrákat, izgalmas embereket, utazhatok a bolygó bármely szegletébe, azaz tárva-nyitva van előttem a világ. 

Gabi (48) 

– Egyetlen egy dolgot emelnék ki, amiben a mai fiatalokat szerencsésnek tartom, ez pedig a nyelvtanulási lehetőség. Sokkal természetesebben és mélyebben sajátítanak el különböző nyelveket, ássák bele magukat egzotikus kultúrákba, illetve sokkal fesztelenebbül is használják a megszerzett tudást. Ezt leszámítva semmit nem irigylek az életükből, mert egy változékony, olykor teljesen a feje tetejére álló és pont ezért bizonytalan világban kell megtalálniuk saját boldogulásuk kulcsát. Az előttük álló megszámlálhatatlan lehetőség egy önmaguk ellen fordított, vállról indítható rakéta, hiszen minél több lehetőség közül választhatnak, annál nagyobb a nyomás rajtuk, hogy helyesen döntsenek. A „mi lett volna, ha?” kérdése folyamatosan a fejükben lebeg. Az én gyerekkorom egy nagyon biztonságos és stabil gyerekkor volt, telis-tele közösségi élményekkel. Kiismerhető korban éltünk, így jól tudtunk illeszkedni az elvárásokhoz, illetve reagálni a körülöttünk lévő ingerekre és a felmerülő problémákra.  

Rózsa (60) 

– Imádtam gyereknek és fiatalnak lenni a ’60-as-’70-es években. Nyaranta a patakparton játszottunk és biciklivel akár több kilométert is megtettünk egy nap. Nem volt telefon, hazaértünk, amikor hazaértünk, a szüleink viszont sosem aggódtak értünk, hiszen tudták, hogy sötétedésre már otthon leszünk. Sosem felejtem el, amikor a nagypapám lovaskocsival jött értünk… Hatalmas buli volt, nekem pedig dagadt a mellem a játszópajtásaim előtt, hogy a papám micsoda járművel fuvaroz minket! A mai napig nosztalgikus érzéssel tölt el, ha valahol vidéken megérzem a széna és a tehéntej illatának egyvelegét; átjár a boldogság, ahogyan visszaemlékszem arra az önfeledt gyerekkora. Fiatal felnőttként sem volt okom panaszra; a barátnőimmel jó nagyra feltupíroztuk a hajunkat és indultunk is a videódiszkóba! 

Kati (82) 

– Sajnos nem sokra emlékszem a gyerekkoromból, de arra igen, hogy mennyire jó volt, amikor a Mecsekben számháborúztunk. Ez az egyik legkedvesebb emlékem. Igaz, viszontagságos időket éltünk akkoriban – az ’56-os forradalomban 16 éves voltam és még mindig kísértenek az ott látottak –, mégis azt tudom mondani, hogy szeretettel gondolok vissza a fiatal éveimre. 

„Bezzeg a mi időnkben!” 

– Az idősebbek jellemzően úgy gondolkodnak a fiatalabbakról, hogy esetükben egyfajta minőségi romlás következett be a saját generációjukhoz képest, vagyis a mai tinédzserek nem olyan ügyesek, rátermettek és erkölcsösek, mint amilyenek ők voltak annak idején – kezdi Bereczki Enikő generációs szakértő. –Régi feljegyzések igazolják, hogy már több évszázaddal ezelőtt is jellemző volt, hogy az idősebb generáció bírálta a fiatalabbakat, és kutatások bizonyítják, hogy az emberi emlékezet sajátos működése okozza ezt a különös jelenséget. Az idő elteltével ugyanis az emlékek megszépülnek, idealizáljuk azokat, ezáltal pedig úgy érezzük, hogy a régebbi korban sokkal jobb volt felnőni, míg ma már nem szívesen lennénk gyerekek. Ennek oka főként abban keresendő, hogy az emlékezetünk kiegészül a későbbi tapasztalásainkkal, az idő előrehaladtával egyre szubjektívabban látjuk a világot, ennek fényében pedig már nem tudunk reálisan visszatekinteni a múltra. 

Egyre kevesebb a közös pont 

– A 21. században médiaburokban élünk és egészen más médiatartalmakat fogyasztunk, mint mondjuk 30-40 évvel ezelőtt. Teljesen más online jelenlét jellemzi a mostani tizenéveseket, mint a 30-as korosztályt, illetve azok szüleit. A generációs szakadék miatt a különböző nemzedékek között létrejött egy erős szeparáció, ami nehezíti egymás megismerését. Nem mindegy ugyanis, hogy mivel töltjük az időnk nagy részét, hiszen a minket ért ingerek visszahatnak ránk; hatással vannak a személyiségünkre és nemcsak az ízlésünket formálják, hanem az érdeklődési körünket és a világnézetünket is. Sajnos ebből kifolyólag a különböző korú családtagok között kevesebb a beszédtéma. Régebben például a közös televíziózás hozta össze az embereket. Kicsik, nagyok ugyanazt a filmet nézték, így tudtak miről beszélgetni. Mivel ez ma már nincs így és mindenki külön-külön, a saját igényeihez mérten fogyasztja a médiatartalmat, nagyobb erőfeszítést kell tennünk annak érdekében, hogy megtaláljuk a közös hangot.  

Nem csak a jelen, a múlt is fontos 

Enikő úgy véli, ki kell tárnunk a szívünket ahhoz, hogy valóban megismerhessük egymást. 

– Vekerdy Tamás pszichológus megállapítása szerint egy család átlagosan napi 7 percet beszélget egymással, ami szomorú adat. Ezért lenne jó, ha gyakrabban leülnénk beszélgetni és tényleges időt szánnánk arra, hogy megismerjük az eltérő generációhoz tartozó családtagjaink történetét. Nyissunk egymás felé, és próbáljunk meg képzeletben belebújni a másik bőrébe. Fiatalként nézzünk meg néhány fekete-fehér filmet, idősebbként pedig hallgassunk bele a mai zenékbe. Az unoka ellesheti a nagyitól a legősibb recepteket vagy éppen megtudhatja tőle, hogy mi a spórolás titka, a papa pedig segítséget kaphat, hogyan töltsön le egy applikációt és pötyögjön be úgy egy szöveget, hogy a felkiáltójel helyett ne a „444” szerepeljen (nevet). 

Az életmódtörténet nagyon meghatározó 

– Mannheim Károly szociológus a 1920-as évek végén fogalmazta meg a generáció szó definícióját – folytatja Enikő. – Hangsúlyozta, hogy nem csak az életkor fontos tényező egy generáció meghatározásánál, hanem azt is meg kell figyelni, hogy az adott nemzedék gyermekkorát milyen nagy horderejű változások jellemezték, hiszen az identitásunk azon élmények mentén alakul ki. Gondolok itt a háborúkra vagy a jelenlegi járványhelyzetre – nem véletlen, hogy a mai Alfa generációt köznyelven „Covid-generációnak” is hívják. Ha igazán szeretnénk megismerni egy szerettünk személyiségét, akkor nyissunk annak nemcsak a jelenére, hanem a múltjára is. Milyen volt a gyermekkora? Milyen korszellem, politikai, gazdasági, technológiai és kulturális ismérvek jellemezték azt az időszakot? Az életmódtörténet ismerete nagyban hozzájárulhat a generációs szakadék áthidalásához. 

 Szerezzük vissza a gyerekeinket! 

– A fiatalok idejük nagyrészét kortársaik körében töltik, ezért kevesebbet találkoznak az eltérő generációba tartozókkal. Máthé Gábor: A család ereje című könyvében útmutatót ad ahhoz, hogy szülőként hogyan „szerezzük vissza” gyermekeinket, hogy mi is hatással lehessünk rájuk. Jómagam pedig A rejtélyes Z generáció című könyvemben a szereplők szemszögéből mutatom be és mesélem el – az adott időszakra jellemző korszellem és történelmi változások mentén – a családban élő összes generáció történetét: kezdve a legkisebbtől a legidősebbig.