Továbbszáguldott, mi meg összeszedtük. S ahogy a hűvös kukoricacsöveket fogta a kezem, már ott ültem egy régi lovaskocsin, amire egy erős férfikéz sorban fölrakja a kisebbeket, mi nagyok a bakról mászunk át vagy a küllőkről lendítjük föl a lábunkat, bár ez szigorúan tilos volt, amikor már a lovakat befogták. 

     Ülök a többiekkel lent a kocsi alján, sovány fenekem érzi a kocsideszkák csontokat összerázó dübögését, a nagyobb gödröknél a két tenyerem magam alá teszem, azokra ülök. Vagy fölguggoltunk és kapaszkodtunk lőcsbe, saroglyába, kocsipalánkba. Volt, hogy Mariska néni szakadt zsákot adott alánk, de ha csak úgy gyorsan fölkéredzkedtünk, az öreg Jóska hátrabökött az ostorral.

     – Na, ugorjatok! – akkor nem volt zsák, csak a deszka. 

     S mentünk kukoricát törni. 

     Mindenre emlékszem. Rázkódik alattam a kocsi. Csukott szemmel is tudom, mikor térünk le a makadámról a földútra, érzem, ahogy a kerekek puhábban fordulnak, s a lovak is mintha megnyugodtak volna, hallom a paták puha dobbanásáról, a zabla csörrenéséből, ahogy megrázzák a fejüket. Emlékeim mélyén érzem, hol hagytuk el a vén odvas fűzfát, aminek kiégett törzsébe hárman is befértünk. 

      Kint a föld szélén leugrottunk, mindenki kapott egy sort, a kisebbek a letört csöveket vitték a kocsihoz. Ha a közelünkben meg tudott állni, akkor a kukoricát bedobtuk a kocsiba, jól kellett célozni, hogy beletaláljunk. Az ügyesek még messzebbről is be tudták hajítani. De volt, hogy a földön nagy kupacokat raktunk a letört kukoricacsövekből, aztán amikor odaért a szekér, földobáltuk. De dobálni könnyebb volt. A törés maga embert kívánt. Ha már száraz volt a szár könnyen tört, de a nedveset húztuk vontuk, míg megadta magát.     Késő alkonyatig ment a kukoricatörés. Ha volt még idő, tüzet raktunk, s nyársra tűztük az aranyló csövet – édes csemege volt, sokszor meg se vártuk, hogy pirosra süljön.

       Egyszer apámmal mentünk ki a földre, egy kis herét akart kaszálni, s törtünk egy zsák kukoricát a baromfinak. Akkor megállt a lovakkal az öreg fűzfánál. Ott nőtt a legelő és a szántók határán, egy vizenyős lapos szélén. Itt mindig megült valamennyi víz, a fa körül harsogó zöld volt a fű, még tikkasztó nyárban sem száradt ki. 

     – Hóha, Csillag, hóha!

     Leszálltunk, apám odament az öreg fához. A két karjával körbe fogta és nyújtotta a kezét.

     – Gyere, átérjük-e! – és belekapaszkodtam egyik oldalról, de a másikkal nem érte el a kezem az övét.   

     – Nagyon öreg fa, itt volt már akkor is, amikor megvettük a dunai földeket. Csoda, hogy még lombot nevel – nézett föl apám a magasba. Míg apám álldogált ki tudja mire gondolva, én bemásztam az öreg fa törzsébe, odalapultam az odú falához és kikiabáltam.

     – Keress meg!   

     Sokáig nem talált. Kuncogtam a sötétben boldogan.

     Talán azért emlékszem az égett fatörzs szagára, az ágak roppanására, az álldogáló lovak horkantására is, mert ilyen csöndes, meghitt együttlétek ritkán estek meg velünk. Aztán visszaültünk. 

     – Na, Csillag! Na, Kesely! 

     És megzökkent a kocsi, apám levette a kalapját, beletúrt a hajába, copfomat hűvös szél dobta a hátamra.

     – Akarod a gyeplőt? – és átkarolt. Fogtam büszkén a gyeplőszárat, ahogy a felnőttektől láttam néha megemeltem, s valahogy megéreztem, soha nem leszek olyan biztonságban, mint akkor ott fönt a bakon, apám mellett, vállamon nehéz karjával, kezemben a lovak gyeplőjével. 

     A földúton szaladt velünk a kocsi, nyekergett az egyik kerék, zörgött valami lánc, s hallottam hátul az itatóveder himbálódzását. 

     A Szedresben, ott állt a csordakút. Apám odahajtott a kút mellé, itatni. Leakasztotta a kocsi alól a vedret, meghúzta a vizet, átöntötte a kútvederből és a Csillag elé emelte. Újat húzott, akkor odaálltam.

     – A Keselyt megitatom én!

     Odaadta a vedret, vézna kislány voltam, nehezen tartottam. Sokáig ivott a Kesely. Már reszketett a karom, de apám nem szólt. 

     – Akaszd majd vissza! 

     Akkor már fönt ült a bakon. Remegett a lábam, amikor fölmásztam mellé. 

     – Na, Csillag! – és megint átölelt. – Hát ezt egy fiú se csinálta volna szebben – mondta. Ennyi minden jót hogy bír el egy gyerekszív…  A lovak bókoltak, a füvek elhajoltak, az öreg fűznek már megdőlt az árnyéka. 

     Törtünk egy zsák kukoricát, kaszált néhány vágásnyi lucernát, s visszaindultunk. Hallom ma is a régi veder himbálódzó hangját, a földúton a lovak lábának dobbanását. Őszi avar illata csapja meg az orrom, mezők párás lehelete visz, visz amire mostanában oly sokat gondolok – a gyerekkorba…