Kisfiúk
Szerző:Schäffer Erzsébet2021. 11. 12.Schäffer Erzsébet: ...és akkor elmesélem...
Az imént jöttem meg egy rövid sétáról, még nem volt négy óra, amikor hazaértem. A nap még átsütött a lombokon, sárgán, pirosan lángoltak a kertek. A kerítések mentén a járda teli sárga, vörös, cinóber, barna, fakózöld levelekkel. Varázsszőnyegen lépdelünk. Egy kisfiú is, most jön az óvodából. Mögötte az anyukája másutt lépdel, nem varázsszőnyegen. Biztosan fáradt, sietne, még vásárolni kell, talán még főzni is…
A kisfiú most megáll. Nézegeti a kerítés tövében a leveleket. Lehajol, szed egy pirosat, aztán egy sárgát, aztán egy narancsszínűt. Anyja azonnal rászól:
– Dobd el, mindenki rálépett!
– Ezekre nem, anya, nézd meg!
A kisfiú fogja a három falevelet, mutatja a mamájának. Melléjük érek, lehajlok egy csodás, pirosba hajló sárga levélért. Aztán egy aranyszínűért. Mutatja a gyerek az ő gyűjteményét, én is az enyémet. Hátam mögött a fiatal nő, érzem, hogy néz minket. Végül megadja magát.
– Na, jól van, gyere, majd otthon lemossuk őket!
A kisfiú viháncolva elindul, a mamával összemosolygunk. Fáradt a mosolya, de mosoly.
…
Azt a másik kisfiút soha nem láttam. Csak meséltek róla. Azazhogy arról a délelőttről meséltek, amikor a kisfiú belesült a szereplésbe.
Valamilyen iskolai rendezvény volt. Sok fellépővel. Ő egy trombitaszólóval szerepelt. Nem volt még nagyfiú, nem is volt gyakorlott. És valami kis hibája is volt ennek a kisfiúnak, valami egészen kicsi, amit alig lehetett észrevenni.
Talán emiatt, vagy amúgy is drukkos kisfiú volt – nagyon izgult. Izzadt a tenyere, veríték borította el a homlokát. Ott állt a színpadon.
A színpad nagy volt. Kezében a hangszerével ott várt középen a kisfiú, hogy történjen meg végre, amitől úgy rettegett.
Lassan felemelte és belefújt a trombitájába. Pár taktus… megállt. Nekikezdett még egyszer. A teremben részvétteljes, kínos csend. Lentről hallatszik a halk bíztatás.
– Semmi baj, kezdd újra…
Tétován felemelte a trombitát, de már nem fújt bele. Leszegett fejjel kirohant a színpadról.
A műsor folytatódott, gyerekek jöttek-mentek, fel-felcsapott a taps. Aztán vége lett.
A szereplőket friss pogácsa és finom tea várta. Mindenki beszélt, evett, ismerkedett.
A kisfiú a sarokban ült az édesanyjával. Nem nézett föl. És akkor odament hozzájuk valaki és halkan azt mondta a kisfiúnak:
– Szerintem most játszd el… Most úgyis mással vannak elfoglalva… Menni fog…
A kisfiú a padlót nézte.
– Próbáld meg! – hallotta még az ismeretlentől, aki eltűnt, mintha ott sem lett volna.
Pár perc múlva megrázóan szép trombitaszóló töltötte be a termet. Mindenki a színpadon álló gyerek felé fordult. Akik elindultak, visszajöttek. Hallgatták, lélegzetvisszafojtva.
Az utolsó hangok még ott röpdöstek a levegőben, amikor kitört a percekig tartó taps.
A kisfiúé volt a legforróbb siker azon a napon. Csak állt boldogan, képén elömlött a mosoly és nem értette, miért folyik az édesanyja könnye, patakokban.
Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?
