Az első, aki elment - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Az első, aki elment

Schäffer Erzsébet
2021. okt. 29. 5:00
Schäffer Erzsébet: ...és akkor elmesélem...

Most már sokan vannak. Sok gyertyát gyújtok. De ő volt, aki elsőnek elment. Az édesapám.

Az első férfi, akivel találkoztam… Meglátott és tetszettem neki. A szemembe nézett. Boldognak láttam. Harminckilenc éves volt. Kiment a kapu elé az utcára, állt a járdán, és aki arra jött, annak elújságolta: Kislányom született…!

Ő volt az első férfi az életemben.

Olajosan fénylő barnás bőre volt, tavasszal hamar megkapta a nap, barna szeme, dús szemöldöke. Egyenes szálú fekete haját hátrafésülte, szépen metszett szája fölött bajuszt hagyott. Nem emlékszem, hogy borotválatlanul láttam volna. De. Idősebb korában. Reggelente. Idegen volt arcán a szürke borosta. Karja, mellkasa nem volt csupasz, talán ezért volt furcsa, amikor később szőrtelen férfiakkal találkoztam.

A kézfogása erős. Tanított, lagymatag módon nem fog az ember kezet. Nézz szembe mindenkivel és legyen fogása a kezednek, mondta. Emlékszem, a tenyere mindig puha meleg. Hogy szerettem kislány koromban kézen fogva menni vele.

Mennyire szerettem, hogy férfias. Hogy mutatós férfi. Nem hiszem, hogy a kislány, aki voltam, ezt valaha is megfogalmazta. De jól láttam, hogy a Balogh-lányoknak nem olyan szép ember a papájuk, mint az enyém.

És ha bicikliztünk! Egy tizenhatos női kerékpárunk volt, egyszer elmesélte, hogyan szerezte vissza egy orosz katonától. Ő maga is meglepődött, hogy rá mert kiabálni, ez az enyém! Akkorát kiáltott, az orosz ijedtében visszaadta. Erre a biciklire a váz helyére faragott egy keskeny deszkát. Maga elé emelt, arra ültetett. Mint valami fészekben, úgy utaztam az ölelésében.

Ez volt a mi szerelmes időnk. Felnéztem apura, minden férfiembert hozzá viszonyítottam, tökéletes volt előttem, hiba nélkül való. Esténként a közös szobában hallgattam a neszeket, követtem lélegzetvételének egyenletes ritmusát, míg el nem aludtam.

Tragédiákkal, ritka, halk örömökkel vágtattak az évek. Apuval már nem bicikliztünk, a hozzám intézett beszédeit ekkor már unalmas prédikációnak éreztem.

A figyelő, rajongó kislány szótlan, kritikus kamasz lett. Amikor középiskolás lettem, s csak szombatonként mentem haza, egy átíró tömböt adott nekem, benne lila indigóval. Szép dőlt betűivel ráírta: Napló. Azt mondta, írjam ezt a naplót minden nap. Számoljak be mindenről. Ő az első oldalakat kitépi, az övé lesz, így ismerni fogja a gondolataimat, és szavak nélkül is tudunk majd beszélgetni. A Napló első két oldalára írtam valamit, csupa érdektelen dolgot. Utána üres maradt az átíró tömb.

Elveszítettük egymást.

Hosszú-hosszú évekig minden férfiban őt kerestem. Az elsőt, az igazit, az életre szólót. Azt mondják, minden lány így van az édesapjával. Nem tudom… Amikor újra megtaláltam, már nem volt. És fájt minden. A hiány, az emlékek, a végiggondolatlan ítéleteim, a sáncaim, amiket kettőnk közé építettem.

És jött egy nap. Szerda volt. A testvérem állt az ajtóban és mondott valamit. A gerincemen végigszaladt valami ismeretlen villámcsapás. Hogy apu? Hogy meghalt? Hogy mi? Néhány hete született a kislányunk. A harmadik unokája. Hogy nem fogja látni? De hát azt mondta, hogy levágjuk majd a tyúkot és lesz finom leves és együtt leszünk…!

A temetésen nem tudtam sírni. És évekig nem jártam a temetőkbe. Az őszirózsás estéken én a messze valahol gyújtottam gyertyát. Vízparton, sziklák közt, erdei tisztáson. Őriztem a fájdalmamat, egyedül. Aztán elmúlt a kamaszdölyf. Egyszer kirándulás közben egy öreg hegyi temetőben, idegen keresztek között ért az emlékezés napja. Az őszirózsa fáradt illata megpihent a lehullott levek savanykás lehelete fölött. Gesztenye koppant. Mécsesek apró fénye égett a sötét estében. Itt is, ott is. Gyertyát gyújtottunk. Ahol elaludtak a fények fölélesztettük. Ott maradtunk a kis temetőben sokáig. Azóta járok a sírodhoz.

És kérdeztem sokáig.

Miért mentél el olyan hamar apu…? Olyan váratlanul? Miért nem vártad meg, hogy benőjön a fejem lágya és beszélgetni tudjunk. Ezt mondogattam kétségbeesetten és kerestem valamit, valami utolsó üzenetet, ami nekem is szól.

Aztán egy idő után már nem kérdeztem, miért nem vártad meg, hogy beszélgethessünk. Valahogy tudtam, egyszer újra megtalállak. És kérni foglak, hadd maradjak melletted. Hogy hallgathassalak. Már nem csökönyös szótlanságban, hanem újra a kinyílt szívemmel. Nem, mint egy gyerek, hanem mint egy felnőtt. Egy nő, aki egyáltalán nem véletlenül, a te lányod…

Ritkán álmodok. De nemrég volt egy álmom. Kimondhatatlanul boldog ébredést hozott. Soha nem álmodtam még veled, soha. De most ott álltál napsütötte barnán, erős karodon felgyűrve a fehér ing. Néztél melegen és azt mondtad: Visszajöttem…


Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?