Én édes családom…
Szerző:Schäffer Erzsébet2021. 09. 24.Schäffer Erzsébet: ...és akkor elmesélem...
Nem tudom megfejteni, mi volt, mikor, hol esett meg velem az a pillanat, amikor az ide-oda vetődő, ötletszerű életet élő lány, aki voltam, egyszer csak tudta, hogy meg van mentve. Pedig nem ütötte meg a főnyereményt, amire várt, nem indult világ körüli útra, ahová vágyakozott, nem lett belőle híres ember, amit titkon remélt. Annyi történt mindössze, hogy életének huszonnegyedik évében gyermeket várt. Az elsőt. Meglepte a dolog, mert még csak nem is beszéltek róla. Csak úgy jött.
Sokszor elmeséltem már. A fiú, akivel az élet nagy dolgairól hasonlóan vélekedtünk, s akinek a közelében nem voltak kétségeim, szóval ez a kedves fiú, akivel addig naponta együtt voltunk, az utóbbi hetekben nem csak nappal, hanem éjjel is – amikor elmondtam neki a gyanúmat, hogy gyermekünk lesz, egyszerűen eltűnt. Két napig nem tudtam róla semmit. Nem hívott, nem jelentkezett – felszívódott. Ahogy visszagondolok, se meg nem ijedtem, se nem fantáziáltam, hogy hova tűnt, se azon nem töprengtem, hogy mi lesz ezután. Semmi nem aggasztott. Inkább csak kíváncsi voltam, na, mit hoz az élet? Mi lesz? Hát az lett, hogy két nap után, délután volt, emlékszem, megjelent, rám nézett azzal a kedves-szemtelen vigyorával és azt mondta:
- Akkor összeházasodunk.
- Jó.
Biztonságot éreztem és végtelen hálát ezért a biztonságért.
Ezt nyilván én mondtam, vagy gondolom, hogy én mondtam, mert így lett. S ahogy eldőlt, hogy összekötjük az életünket, nem a boldogság szó jutott az eszembe elsőként. Nem is a szerelem. Sokkal több annál. Biztonságot éreztem és végtelen hálát ezért a biztonságért. Gondoskodást, szeretetet kaptam és hálát éreztem ezért a gondoskodó szeretetért. A minden élő egyetlen nagy vágyáért: hogy elfogadják. Úgy, ahogy van. Olyannak, amilyen. És engem elfogadtak. Annak a szürke pulóveres fiúnak a határtalan, feltétel nélküli elfogadása – ez volt a boldogság. Nem a cinkeröptű. Az életre szóló.
Összekapaszkodtunk, és igen, boldogok voltunk. A boldogság nyomán elért bennünket a szeretettel átitatott szerelem. És most már értem annak a fiatal barátomnak a mondatát, aki így mesélte összekerülésüket a feleségével.
- Az Isten megkönyörült rajtunk, gyermeket adott, időnek előtte. Hogy végre eldöntsük, mi a dolgunk.
Én is gyermeket vártam. Az első gyermekünket. Az Isten megkönyörült rajtam. És onnantól már tudtam, mi a dolgom.
----
Ma már azt is tudom, minden boldogság a családomhoz köt. Nézek egy régi fotográfiát. Napfényben fürdő tavaszi kép. A két kerti székben anyám és apám. Anyám világos ruhában, karja olyan vékony, mint egy kislányé. A napsütésben hunyorog, arca beesett. Apámból sugárzik a büszke öröm, felgyűrt ujjú fehér ingben van, arcát, karjának bőrét már megfogta a nap. A kezében apró, csontos koponyájú kisbaba, kalimpáló lába elveszik a nagy férfitenyérben. Két hete születtem. Elmondhatatlan hála és öröm nekem ezt a képet nézni. A hosszú legényéletet megélt apámat, aki harminckilenc évesen lett boldog édesapa. És az árvaságában megviselt anyámat, aki egyetlen bőrönddel jött az ismeretlenből ebbe a házasságba, és most kislánya lett, amikor lelkében kislány még ő maga is.
----
És megszületett a kislányunk. Volt egy kazettás magnónk, odaraktam a pólyázó asztalra. Magnószalag őrzi az első beszélgetésünket. Súgtam, mondjad… mondjad… mondjad… Fölibéd hajoltam és biztattalak. Akkor kezdtél gőgicsélni. Kis torokhangok jöttek elő, és elkezdted meghallani ezeket a hangokat. Pár hónapos voltál, első gyerekünk, első hangok, első talpacskák, első félelmek, első álmatlan éjszakák, első nevetések.
Egy év múlva újabb első beszélgetéseket őriz a szalag, most egy kisfiúval. És az emlékezet lefotografálta ezt a gyerek hozta boldogságot is.
A harmadik gyerekünk a harmadik évben született. Gyakorlott kismama, mondta az orvos a szülőszobán. De hát ez nem tud gyakorlattá válni, itt nincs rutin, drága doktor úr, gondoltam. Ez a kisbaba az első útját járja, amikor kibújik, és én is, ahogy segíteni próbálok neki. Megint ott a magnó és őrzi az első hangokat. Nem, nem csöndesedik a boldogság a harmadiknál sem. Egy újabb kislánynál.
Soha, semmilyen élethelyzetben nem voltam olyan boldog, mint akkor, ott.
És ki volt irgalommal irántunk, hogy sok év után megint ráismerhettünk a gyerek hozta boldogságra. A negyedikre, a legkisebb kislányunkra. Ott álltak a folyosón mind a négyen, apjukkal a három kiskamasz. Kitolt hozzájuk a kedves madám, kaptunk egy fél órát – együtt voltunk mind a hatan. Soha, semmilyen élethelyzetben nem voltam olyan boldog, mint akkor, ott.
Nektek köszönöm, én édes kis családom.
A hét unokát ajándéknak kaptuk. Azt mondják, az unoka ajándék, azért, hogy szülő voltál…
Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?
