Később is volt sok pillanat: nagy veszekedések, kiabálások, „mama, húzza a hajam, már megint húzza!”, csöndes mesélések, közös ágyba bújás, kicsi a rakás, aztán később, ahogy az ajtófélfán egyre magasabbra kellett húzni a rovátkákat… ahogy nőttek, ahogy együtt mentek szánkózni, ahogy halacskáztunk a vízben… ahogy apjuk dobálta őket, amikor a dobogókői kiránduláson egymást segítették át a szakadékban… Nekem is van testvérem, hat év után kaptam. De ahogy ezt a kis csapat gyereket már kicsiként együtt ott terelgettük magunk körül – ez meghatározó élmény és vele együtt feladat, boldog felelősség.

Már nem tudom, melyik vásárban láttam azt a nagydarab fafaragó embert, aki gyerekeknek való kétkerekű kordékocsit húzott maga után, és nagy hangon ily módon ajánlgatta portékáját a nagyérdemű vásárlók figyelmébe:

Booooolond ember, aki egy gyereket csinál!

Aaaaaakkor maga húzhatja a kocsikát!

Oooooookos ember, aki sok gyereket csinál!

Aaaaaakkor azok húzzák a kocsikát!

Persze nagy vidámság vette körül, bólogattak az emberek, több volt a nevető, mint a vásárló, de fogyott a kocsikákból is rendesen.

Hazafelé menet elgondolkodtam a fafaragó észjárásán, és rá kellett jönnöm, túl a gazdasági megfontolásain, a legjobb döntésre bíztatta a szülő-jelölteket: a gyereknek testvérre van szüksége. S a szülőknek is. A régiek meg is fogalmazták, könnyebb a több gyerekkel, mint az egyedülivel.

Egy tanyasi riportot olvastam nemrég, valamikor a hetvenes években íródott, egy hatgyerekes család felnőtt gyerekei mesélték:

- A szüleink is sokgyermekes családból származtak, s édesanyánk büszke volt, hogy mi is hatan vagyunk testvérek. Már kiskorunkban munkára fogtak bennünket, persze csak amit elbírtunk. Ahogy nőttünk, úgy segítettünk egyre többet a ház körül meg a gazdaságban. Jó testvérek voltunk és szófogadó gyerekek. Anyánk találta ki azt is, hogy ki milyen szakmát tanuljon. Azt mondta, ekkora család ki kell, hogy adjon minden szakmát. Így is volt. A fiúkból kőműves, lakatos, asztalos és szakács lett. A két lány közül az egyik varrónő, a másik kórházi nővér lett. A család mindig összefogott, segítettünk egymásnak, így épült mindenkinek háza, lett bútora, a ruháinkat is a varrónő testvérünk készítette, s a nővér testvérünk segített, ha beteg lett valaki. Szinte soha nem szorultunk mások segítségére. Inkább mi tudtunk segíteni, hiszen a családban mindenki értett valamihez.

A világirodalom tele van testvérdrámával. S az életből is számontartok testvérviszályt, ellentétet. Meg ennek az ellenkezőjét: összetartó, szerető testvéreket, családot megtartó, egymást segítő húgokat és fivéreket, akik foggal-körömmel ragaszkodnak egymáshoz.

Tavaly a koronavírus egy ismerős családban szomorú tragédiát okozott. Egy harmincéves özvegyen maradt édesanyát vitt el, három iskolás gyerek maradt utána árván. A fiatalasszonynak négy családos testvére karolta föl a gyerekeket. Mivel mindig szorosan összezárt a család, az unokatestvérek keresztbe-kasul hazajártak egymáshoz, természetes volt, hogy a gyerekek velük maradnak.

Ahogy öregedett, nagyanyám egyre többször mondta: “Jó testvérek legyetek, az élet egyik legnagyobb ajándéka, hogy van testvéretek!”

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetblogés akkor elmesélemcsalád mint pozitív értéktestvércsaládszeretet