Mama, köszönöm, hogy vannak testvéreim! - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Mama, köszönöm, hogy vannak testvéreim!

Schäffer Erzsébet
2021. okt. 22. 5:00
Családban élni jó

Itt, az íróasztalomon van egy kép. Több is van, de ez az, amire mindig ránézek. Jobbra fordítom a fejem és ott vannak. Ők négyen. Hátul mosolyog az édesapjuk…

Három lány és egy fiú. Úgy jöttek sorban: lány, fiú, lány, hosszú szünet, lány. Négy testvér. A gyerekeink. Nagyon mások és nagyon egyformák. Sokáig csak hárman voltak, egymás után, sorban születtek, minden év őszén jött egy kisgyerek. Jött egy testvér. Szegény nő, néztek rám néha, amikor a gyerekkocsiban egymással szemben ült a két kisebbik, a hátamon a legnagyobb. Vagy fordítva? Az a szegény nő a legboldogabb volt. Aztán teltek az évek, elment szépen tizenhárom esztendő. És akkor megjött a negyedik. Ők a gyerekeink. Gyepálták egymást, amikor kellett, belefeledkezve játszottak és belefeledkezve figyelnek egymásra. Most is, amikor már családjuk van. Nem tudom, melyikük mondta és mikor, valami nagy megrázkódtatás után voltunk: Mama, köszönöm, hogy vannak testvéreim!

Most hadd emlékezzek, ez esik a legjobban. Azokra a pillanatokra gondolni, amikor még kicsik voltak, önfeledtek, és varázsoltak mindenből bármit. Ezek a varázslatok kovácsolták testvérré őket. Az örök játék, ami szabad felnőttséget terem.

Hát akkor visszamegyek majd’ negyven évet…

Családunkban egy ideje a vándorlások korát éljük. Mármint a barátnők, az osztálytársak, a testvérek, a titkos körök, összeesküvők és egyéb gyanús elemek vándorlásának korát. Megjelennek az ajtóban, titokzatos szűkszavúsággal a család egyik, másik vagy éppen harmadik ifjabb tagját keresik, aztán együtt elvonulnak, ahol – az ajtónyitáskor látom – nagyméretű, sötétkék lepedő alatt már hárman ülnek. Fogalmam sincs, mi lehet ezúttal a bordásfal és a két szék közé feszített sötétkék lepedő. A múltkor még a Szikláshegység volt, azelőtt meg (teliszórva csigákkal és kagylókkal) tenger, még előtte óriási turbán és lepel, egyik tuareggé változott gyerekem öltözéke. Most talán éppen indiánsátor vagy egyszerűen csak a kék ég, alacsonyan szálló felhőkkel – alatta kuporognak.

A szobából kihallatszik a beszédük.

– Na, kisfiam, most árulkodj! Na, halljam! Kötözzétek a fához! Ott maradsz egész nap!

– Igen, de én csak…

– Fogd be a szád! Elég volt, kezdődhet a tűzpróba!

Valami kínzás folyhat odabent. Kínzás, vagy igazságszolgáltatás; be kéne vinnem nekik egy almát…

– Én nem leszek az Áruló! Mindig én vagyok!

– Csönd! Kérd el a gumikesztyűt…

– Mamaaa, kellene a gumikesztyű!

A kesztyűket a szobába mentik, gondolom, egyikük tehéntőggyé fújhatta, mert percekig tartó férfias röhögés harsan, aztán: “Fejd meg, fejd meg!” – ordítják. Majd gumikesztyűben, kalózkendővel a nyakukon levonulnak a térre. Ha jól értettem, megtámadnak, elfoglalnak és felfedeznek valamit.

A kék lepedőt a három egyedül maradt lány bölcsővé változtatja. Az összes baba elfér benne.

– Végre, hogy elmentek ezek az idióták! – hallom lányom barátnőjét, aztán vékonyra változtatott hangon beszél tovább:

– Hozza, kérem, a lila uszályomat! És a koronát is!

És elkezdődik a királynősdi, a színházasdi. Előszedik a fátylakat és a gyöngyöket, a nagymamától elkunyerált csipkekesztyűt és a brossokat, rúzst kérnek és bezárják az ajtót. A kék lepedő most színpadi függöny lesz vagy palást. Suhogást és halk parancsszavakat hallani – őfelsége uralkodik. Nemsokára azonban összevesznek, a szolgák unják a szolgaságot, a királyné nem akar szolga lenni, aztán megint csönd lesz, egyszer csak beszólnak, hogy lemennek a fiúk után a térre.

A szobában a játékok színhelyén ott lóg gyűrötten a Sziklás-hegység, a Tenger, az Ég, a Palást. Úristen, micsoda rendetlenség van itt, mikor fognak ezek összerakodni!

Vagy összerakodtak, vagy nem. Lehet, hogy kiabáltam is, lehet, hogy sírtam, vagy csak dühöngtem. De lehet, hogy álmodozva pakoltam utánuk és hálás voltam, hogy vannak. Hogy mások és egyformák. Hogy indiánok és királynők. Hogy testvérek.

Nézem a fényképet itt a jobb kezemnél. És csak egyre gondolok: de jó, hogy vannak egymásnak!

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?