Karácsonyra tartogattam - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Karácsonyra tartogattam

Schäffer Erzsébet
2021. dec. 24. 6:00
Schäffer Erzsébet: ...és akkor elmesélem...

Adni sok mindent lehet: ruhát, játékot, karórát, pénzt. De kosár almát, tehénkét? Azt hogy lehet? Hát elmesélem ezt a két kis, valójában nem is karácsonyi történetemet. Vagy talán mégis? S utána velem együtt talán gyanítani fogják, hogy nem a plázák izgalmában születik az igazi ajándék. Jó, megengedem: a karácsony csodája akkora, hogy elbír sok mindent. De az igazi figyelem, a törődés, a játékosság, az idő, amit rászánunk a másik emberre, ez teszi valóságossá az ajándékunkat.

Adni csak a boldog ember tud. Az elégedett, a játékos, a nyitott szívű. Most, amikor megint karácsonyra várakozunk, érdemes magunkba nézni, mi vezet bennünket, amikor ajándékozni készülünk. S ha őszinte válasz születik, akkor már nem kell sokat töprengeni, kinek mi lenne a legnagyobb ajándék.

Az öreg körorvos almáskosarai

A sufninkban van egy öreg, néhol lepattogzott, cizellált betűkkel megírt zománctábla. „Dr. Végh Barna körorvos. Rendel hétfőtől péntekig 8 és 12 között. Sürgős esetekben bármikor.” A táblát a szomszéd ház előtt találtuk sok évvel ezelőtt, lomtalanításkor. Barna bácsit még ismertük, nehézkes járásával, kopott mackónadrágban, görbe lábú kövér tacskója kíséretében átdöcögött néha Eszter nénihez, a környék macskáinak gyámolítójához. Nem sokat beszéltek, inkább csak Eszter néni kérdezett, de választ nem mindig kapott. Az öreg körorvos világéletében mogorva ember volt, mégis szerette mindenki.

A házat, ahol lakott, öreg almáskert vette körül. Kidőlt, bedőlt, iszalaggal és vadszőlővel befont drótkerítés őrizte a kertet, benne olyan almafák, hogy azokat hírből sem ismeri ma már senki. Az öreg körorvos büszke volt a kertjére. Kártyapartnere, a lúdtalpas ügyész ugyan egyre mondogatta, hogy okos embernek szőleje van, és rábökött magára, meg a demizson rizlingre, de a körorvos erre se szólt, csak osztott.

A kertben csak őt lehetett dolgozni látni. Jött-ment tavaszi hóolvadástól az őszi esőkig. Metszett, gallyakat szedett, oltott, virágzáskor egy-egy rózsaszínbe borult ág előtt sokáig álldogált. A fák között egy helyen zsindelyes szaletli állt. Deszkáját feketére pácolta az idő. Az asztal körül lóca, ide vitte ki az újságját, délután itt szívta el a szivarját, ez volt az egyetlen luxus, amit megengedett magának. Nem járt már emberek közé.

Kivételt csak akkor tett, amikor az almái érni kezdtek. Akkor az öreg körorvost mintha kicserélték volna. A sufniból rekeszeket, csuhé meg vesszőkosarakat szedett elő, ezekbe rakta az almákat. Piros jonatánt, sárgafoltos pogácsaalmát, mélybordó starkingot, zöld goldent, aranyranettet, kásás batult, illatos rózsaalmát és kertjének díszét, a hatalmasra hízott nemes calville-t. Összerendezte szépen egymásra és vitte.

A szomszédoknak először. Aztán kapott a postás, az újságkihordó fiú, az asszony, aki mosott és takarított rá, s a végén az utcában sorban, mindenki. Elajándékozta rejtőzködő kertje illatos almáit az öreg körorvos. Magának annyit tartott meg, amennyit megevett.

Képeslapból pénzecske

Ha Júlia eszembe jut, kívül-belül mosolyognom kell. Egy régi hajnalon, Budán, a csarnok melletti palacsintázóban találkoztunk először. Azért ott, mert már reggel hatkor nyitva vannak. A telefonban mondtam Júliának, hogy csak kora reggel volna időm az ismerkedésre. Nevetett:

– Ó, én hajnalban nyílok, ott leszek!

És ott volt. Hetvenkilenc évesen, csillogó, fekete szemmel, kalandra készen, olyan tevékeny jósággal megáldva, amilyet ritkán lát az ember. És könnyed volt, játékos, pedig az adakozók nem mindig ilyenek. Már nem tudom, hol hallottam vagy olvastam róla. Talán olvastam. A hír rövid volt, személytelen. Az évekkel ezelőtti, Erdélyt sújtó hirtelen bekövetkezett árvíz okozta tragédia során egy kolozsvári asszony eszperantó barátai segítségével képeslapokat gyártott és árult. A bevételből fejős teheneket vásárolt és eljuttatta olyan sokgyermekes családokhoz, akiknek a víz elvitte a kis gazdaságukat. Nagyjából ennyi volt a hír. Kíváncsi lettem, ki ez az asszony, nem lehet akárki, gondoltam. A palacsintázóban ez volt az első kérdésem, hogy jutott eszedbe a tehén?

– Ehhez nem kell sok ész – nevetett. – Ha egy családban a gyerekeknek jut tej, ott már nem éheznek. Ott idővel lesz túró, tejföl, ott remény fakad, el tud indulni az élet a víz pusztítása után. Még igába is lehet fogni azt a tehenkét, bár akkor kevesebbet tejel. De tudom, a parasztember leleményes. Láttad volna, hogy örültek!

– Képeslapokból lett tehénke? – kérdeztem tőle.

– Azt tapasztaltam, akkor van áldás a jótékonyságodon, ha beleteszed a magad munkáját, örömét, kedvét – felelte. – Szomorú szívvel nem lehet segíteni. Nekem meg nem apad el a jókedvem. Még fiatal koromban megismertem és megszerettem az eszperantó nyelvet, ezzel tudtam kijutni a világba Ceausescu Romániájából. És az eszperantisták világszerte egy nagyszerű közösség. Sokakkal levelezésben állok, személyes ismeretség is bőven van. Megvették a rajzolt képeslapjaimat, küldték a pénzecskéket, ahogy egy tehén ára összegyűlt, már vettem is. Persze akkorra már tudtam, hol van rá a legnagyobb szükség. Az emberek segítőkészek, nem is hinnéd, mennyire. Mindenki érzi: adni jó. És ha van értelme, és látja a szükséget, ezerszeresen átérzi. Tizenkét tehénke talált gazdára.

Júlia a találkozásunk óta nem hagy el. Bevett a barátai körébe, akiknek félévente ír egy hosszabb levelet. Beszámol az életéről, kicsi és nagy történésekről. A leveleit úgy hívom, vitaminbombák, jókedvem lesz tőlük, remény és játékosság fog el. Most tehénke helyett ez az ajándéka.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?