Adventi napsütés. Semmi kis történet. Vajon miért nem felejtem el őket…? Keszthelyen még egyedül ültem a vagonban. Olyan biciklis vagon volt, két oldalt fölhajtható ülőkékkel, elöl két négyes ülés, asztallal. A többi üres tér, bicikli egy se. Béke volt, csönd, odakint az első hó nyomai. Fenékpusztánál vízben álló öreg fák vetettek komor árnyékot a havas fűre, később közel jött a part, vadkacsák totyogtak a fűzfák alatt. Jó volt egyedül.

Balatonszentgyörgyön rángatják az ajtót. Éles női hang kíséri a zajokat.

– Ne csináld már…! Te, ez az ajtó ki se nyílik…!

Topogó lábak, súly alatt nyögő, erőtlen férfihang.

– Az a jó, nem jön ide senki…

Ekkor hideg kúszik be a vagonba, csak kinyílt az ajtó. A női hang közelebb jön.

– Azt várhatod! Végig a parton mindenhol megáll, Siófoktól tele lesz…

– Dehogy áll meg! Széplak-Alsón sose áll meg…

– Na, te aztán mindent tudsz…!

Hátranézek. Rakodik föl a két ember. Furcsa pár. Számtalan csomagjukat az ülés mellett a földre halmozzák. Egymással szemben ülnek le az ablak mellé. A nő a magas fekvésű hangján egyfolytában beszél, a férfi nem válaszol. Sose válaszol. A nő fején ocelotmintás kucsma, le se veszi, rózsaszín műszálas pulóvere nagyobb két számmal. Ötvenesnek nézem, de kortalan, negyven is lehet. A férfi magas, kényelmes hetvenes, pocakkal, vidám bajusszal, gyér hajjal, kék-fekete kockás, felhajtós nadrágja a legjobb angol szövetből, valamivel a bokája fölött végződik. Bakancsa új, fölötte kilátszik vékony, barnára sült lába szára.

– Nagy utazás… Tirárárárárám… Nagy utazás… tirárárám…

A nő énekel. Átnéz fölöttem, aztán vissza a férfira.

– Volt egy ilyen szám, nem?

A férfi hallgat, a telefonját bütyköli. Addig, addig, egyszer csak megszólal. Hangosan szól a zene, jó szám, a Buena Vista egyik slágere, vagy háromszor megismétli. A nő körbenéz, de rajtunk kívül nincs senki. Talán csak hogy beszéljen, mondogatni kezdi, mint egy gép, halkítsd le, halkítsd le. Aztán másik szám jön, harmadik, válogatott jó zenék töltik be kocsit. A nőnek mozog a lába a ritmusra, hirtelen megböki a férfi meztelen bokáját.

– Táncoljunk…!

Hangos, mint mindig, de most kérő a hangja. A férfi ránéz. Szeme se rebben, nem mosolyog, de kedvtelve nézi a nőt. Beleegyezően.

– Na, jó, egyet…

Nehézkesen föláll, a nő sikkantva nevet, mint egy bakfis toporog a bordó csizmájában. A férfi egyik kezében a muzsikáló telefon, a másikkal átkarolja a nőt. Fekete-kék kockás angol szövet nadrágja most látni, mennyire rövid. Táncolni kezdenek.

A vonat robog, Fonyód már mögöttünk, a furcsa pár magába feledkezve tangózik. A nő a férfi mellére hajtja a fejét, az ocelotminta rácsúszik a homlokára.

Sorra elmaradnak mögöttünk az állomások, lassan megtelik a vonat, de ide nem száll föl senki. Majd csak Szárszón rántja föl az ajtót egy hangos diákcsapat, de akkor már a nő és a férfi ott ül az ablak mellett. A férfi fülében fülhallgató, végét a telefonhoz rögzíti, úgy hallgatja csukott szemmel a zenét. A nő egy ideig unatkozva rág valamit egy zacskóból, aztán hirtelen a férfi mellé ül és kihúzza a fülhallgatókat a füléből. Az most se szól, nyom egyet a telefonján, elrakja egy jókora táskába, ahonnan takarékosan kiszámított mozdulattal egy kisméretű számítógépet vesz elő. Beüzemeli. A nő a billentyűsor fölé hajlik, amikor kislányhang szólal meg a gépből: „Mama, ez itt a Balaton?” A nő kitekert nyakkal néz a férfire. Van valami eddig nem észlelt lágyság a hangjában.

– Ezt is felvetted? Akkor voltak nálunk először… Most karácsonyra jönnek. Megígérték, igaz?

A férfi bólint. Egy darabig még elvannak a családi filmmel, aztán a számítógép is visszakerül a táskába.

A nő ebben a pillanatban, mint aki észbe kap, kutatni kezd a csomagjában. Kutakodik, összetúr mindent, aztán megint sikkant egyet, megtalálta, amit keresett. Egy apró fényképezőgépet tart a kezében.

– Nézz ide! Lekaplak. Hallod? De mosolyogj!

A férfi odanéz, nem mosolyog, de nem is komor. Néz. A vaku villan, a nő azonnal ellenőrzi, majd átül a férfi mellé. Odabújik a mellére, a hosszú karját szépen elhelyezi a vállán. Most a kis masinát, amennyire csak bírja, maguk elé tartja, koncentrál, pózol a férfi mellén, közben hangosan szól.

– Nehogy komor képet vágj!

Villan a vaku.

– Odanézz, a legjobb fotó! A nagy utazás…!

A férfi most először elmosolyogja magát. Áthajol a nőhöz, és a mutatóujjával finoman meglegyinti az orrát.

Ekkor hagytuk el Érdet. Vasárnap volt. Advent második vasárnapja…

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetés akkor elmesélemblogkarácsonyünneppárkapcsolatcsalád mint pozitív érték