Ismét egy Valentin-nap, ami számunkra azért kicsit többet jelent. Nekünk ugyanis (de hisz úgyis tudjátok) egyben a megismerkedésünk évfordulója a február 14. Szám szerint a negyedik.

Bizony, négy éve volt az első randink, amikor megpecsételődött a sorsunk. És micsoda négy év volt! Talán a legeseménydúsabb, legszínesebb, legfélelmetesebb, legszebb, leg-leg-leg időszak az életemben. Próbálok nem szentimentális lenni, de olyan nehéz, ha arra gondolok, hogy milyen jól tettem, hogy nem fordultam vissza az utolsó pillanatban, mint ahogy megfordult a fejemben, annyira izgultam. Mekkora szerencse, hogy az a bizonyos belső hang, vagy a vállamon lábat lógató kisangyal gyorsan elhessegette a kósza gondolatot és lökdösött tovább, egyenesen a Krauszom karjaiba. Nnnna tessék, nem sikerült elkerülni, hogy szentimentális legyek… angyalka, belső hang, biztos kapok majd a fejemre.

Viszont akkor, ha már lúd, legyen kövér! Képzeljétek, én a mai napig szoktam nézegetni a Krauszomat alvás közben és olyankor mindig megállapítom, hogy milyen szerelmes vagyok a férjembe, másrészt lassan, tüzetesen átvizsgálom azokat a vonásait, amiket imádok benne. A szemének az ívét, a hosszú, sűrű szempilláit, amiért a nők százezreket adnak ki évente, neki meg csak úgy nő, a göndör fürtjeit. Ilyenkor azt is meg szoktam állapítani, hogy ennél a szerelemnél talán csak az a csodálatosabb, ahogy Hanniban is felfedezem ugyanezeket a vonásokat. Azt szoktam egyébként mondani, hogy a Krausz olyan szép, mintha én rajzoltam volna. De tényleg, ha anno a kezembe adtak volna egy ceruzát és azt mondták volna, hogy rajzoljam le álmaim pasiját, ilyet pingáltam volna, az tuti.

És, ha azt hiszitek, hogy nem tudom fokozni, tévedtek. Pont a napokban történt, hogy egyszem gyermekem apukája izomból gyúrta a tésztát a konyhánkban és én bizony hosszú percekig nem tudtam levenni róla a tekintetem. Akkor is csak azért, mert a másik legcsodálatosabb lény ugyanezt tette mellette, miniatűr változatban. Amikor együtt főznek vagy sütnek, annál szebb látvány számomra nincs a földön. Olyankor csak nézem őket és arra gondolok, milyen szerencsés vagyok. Aztán persze általában pár órával később nem feltétlenül érzem ugyanígy, amikor a tésztát vakarom le a lakás különböző pontjairól, de ki emlékszik az ilyenekre ugyebár.

Na, de hogy kicsit felszálljon a rózsaszín csillámpónipuki felhő, mondok pár olyan dolgot is, amivel a világból ki tud kergetni, mert igen, ilyen is van.

Kezdjük rögtön a semmi dobozzal. Láttam egyszer egy videót, amiben egy pasi (Mark Gungor) a férfi és a női agy különbségeit taglalja. Tőle hallottam először a semmi dobozról, ami a férfiak agyában „található”. Megvan ugye, amikor megkérdezed a láthatóan bambuló párodat, hogy „mire gondolsz, Kicsim?”, és ő azt válaszolja, hogy semmire. Mi, nők ezt nehezen tudjuk elképzelni, mert nem tudunk a semmire gondolni. Na mármost, a pasik tudnak… szoktak is… sokszor… Tehát, amikor egy nő azt mondja, hogy semmire nem gondol, az valójában azt jelenti, hogy 8675687957 gondolat cikázik az agyunkban, a „lassan tiszta ágyneműt kellene húzni”-tól, a „hülye szomszéd megint vasárnap vágott füvet”-en keresztül, a „kivettem a mosógépből a ruhákat, vagy csak akartam és most moshatom újra?”-n át egészen a „mégis meg kellene venni azt a szép cipőt, mert igenis megérdemlem”-ig, még sorolhatnám. Ezzel szemben a férfi nemcsak azt mondja, hanem TÉNYLEG AZ ÉGVILÁGON SEMMIRE NEM GONDOL! Amikor ránézek a Krauszra, és azt látom, hogy a göndör tincseit böngyörkézi, akkor tudom, hogy most valahol a semmi doboz legmélyebb bugyrában csücsül és az égvilágon semmivel nem tudom kirobbantani onnan. Ilyenkor a szemében is azt látom, hogy nincs ott senki. Én ettől falra mászom.

A másik ilyen tulajdonképpen akár össze is függ az előbbivel, hogy Gábor nagyon zárkózott ember, nehezen nyílik meg. Ha valami bántja, akkor ő bezárkózik a saját világába és senkit nem enged be. Engem is kizár, nem kommunikál. Ez nagyon bánt. A kapcsolatunk elején még nehezebb volt, napokig rágtam magam, hogy vajon miattam van-e, de mostanra kicsit könnyebben kezelem. Persze most sem értem, mert én az ellenkezője vagyok, ami bánt, azt kiüvöltöm magamból, azt jónapot. Fél óra múlva már túl vagyok rajta. Én haragot sem tudok tartani. Gábor tud. Kettőnk közül ő a sértődékenyebb. Van, hogy megbántódik valamin és napokig nem szól hozzám, átnéz rajtam. Csak akkor mondja el, mi a baja, amikor már túl van rajta, és akkor derül ki, hogy én nem is tudom, miről beszél. Az öröm sem látszik rajta soha, ami legalább ilyen bosszantó. Ő az a „belül bont pezsgőt” típus.

Szóval nekem nehéz megértenem, hogy éppen milyen érzéseket rejt az általában rezzenéstelen faarca, de kénytelen vagyok elfogadni a tényt, hogy ez már feltehetően nem fog változni. Ahogy azt is nehéz elfogadni, hogy bár imádom a szarkasztikus humorát, de néha nem tudja, hogy hol a határ és olyankor át is lép rajta. Akkor pedig már nem vicces, hanem bántó, de ő úgy éli meg, hogy még vicces, és a végén ő sértődik meg azon, hogy én megsértődök… Mondjuk ez így visszaolvasva vicces. Nnna mindegy. A jó hír, hogy csak azzal mer így vicceskedni, akit szeret, úgyhogy amíg én vagyok a leggyakoribb céltáblája, addig van remény. És amíg hoz nekem virágot. Képzeljétek, én korábban nem kaptam virágot. Tőle gyönyörű virágkölteményeket szoktam kapni, és mellette tanultam meg ezt értékelni. Korábban nem értettem, miért örülnek a nők, ha a párjuk virágot hoz nekik. Gábor világított rá, hogy azért, mert ez egy olyan gesztus, amiből tudjuk, hogy gondoltak ránk, hogy tisztelnek minket, hogy szeretve vagyunk.

Tudom, hogy közhelyes, de így van, és nem tudom jobban megfogalmazni (bár nem is kell szerintem). A legjobban azt szeretem az én Krauszomban, hogy önmagam lehetek mellette. Ahogy én elfogadom az ő hibáit, ő is elfogad engem mindenestül. Valóban engem lát! És látott már mindenhogy, tényleg mindenhogy. Az elmúlt négy évben voltam már szőke, barna (még vörös is, bár csak két napig és ezt nem nagyon reklámozom), voltam teltebb szülés után, voltam nagyon vékony, amikor kiderült a pajzsmirigy betegségem. Látott dühöngeni, sírni, szülni, félni, pánikolni, tombolni, kacagni… és így is ENGEM lát.

Az ilyen szeretetért megéri harcolni, megéri kompromisszumokat kötni, elfogadni azt a bizonyos semmi dobozt. Az ilyen szövetség nagyon masszív alapra épül, ami kibírja az esetleges viharokat, és el nem sodorhatja egy orkán sem. Én ezt érzem, amikor a házasságunkra gondolok, és hálás vagyok Istennek, hogy megtaláltam a társamat.