csalad.hu - A vadgalambpár meséje
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

A vadgalambpár meséje

Schäffer Erzsébet
2020. okt. 23. 5:00
Blogok

Az ember döntései soha nem a fejben születnek. Azok terepe inkább a léleké.

Annyi történet gyűlt össze az életem során. Van köztük jó néhány, melyeket úgy érzem, újra és újra meg kell osztanom másokkal. Például ezt. Egy vidéken élő fiatal nő avatott be – ő fogalmazott így – élete legcsodálatosabb, egyben misztikus élményébe.

„Férjemmel kilenc éve élünk együtt. Igen jól összecsiszolódtunk, annak ellenére, hogy mindkettőnkre jellemző az önállóság és egyfajta szabadságtisztelet. Lehet, hogy éppen ezért, szabadságmániánk olyan végtelen volt, hogy bár többször szóba került, nem akartunk gyermeket. Minden porcikám tiltakozhatott a gondolat ellen, gondolom, ezért nem is maradtam állapotos. Az elhatározásunkat nem befolyásolta és nem változtatta meg semmi. Így ment ez éveken át.

Aztán történt valami.

Évek óta visszatér hozzánk egy vadgalambpár. De hiába rakott a tojó tojásokat, soha nem kelt ki azokból egyetlenegy fióka sem. Az elmúlt nyáron, ahogy eddig is, a terasz párkányán ott lapultak a fészekben a tojások. Hűségen ült rajtuk a kis tojó. Csodálkozva néztük, ahogy hetek múlva egymás után négy fióka bújt ki belőlük. Az ablakból gyönyörködtünk bennük.

Esküvőre voltunk hivatalosak. Itt a gyanú még inkább befészkelte magát a szívembe. Amit egészen kicsi korom óta érzek, talán ma már tudok is, hogy egyfajta sorsúton járok. Hiába nehéz ezen járni, hiába tiltakozom ellene, ez a sors megkerülhetetlen. Nem történt ezen az esküvőn semmi különös. De nekem feltűnt, hogy a társaságban négy kismama van, két másik pedig kisbabás anyuka. Az ötödik várandós maga a boldog menyasszony.

Januárban a szoros baráti körömből egymás után három fiatal nő újságolta, hogy kisbabát vár. Egyikük annyi örömmel beszélt születendő gyermekéről és arról a boldog-várakozós időszakról, amelyben éppen most van, hogy kezdtem elgyengülni. Ráadásul láttam, hogy a tizenhárom éves lánya, anyja terhessége és a család mellett teljes életet él. Ezt határozottan jó volt tapasztalnom.

Kedvesemmel átbeszéltük a dolgot. Nem egymondatos beszélgetés volt. Bár az is igaz, nem kellett győzködnünk egymást. Valahogy senki sem tiltakozott. A végén döntöttünk, kimondtuk: legyen gyermekünk!

Február végén minden jel arra mutatott, hogy kisbaba készülődik bennem – úsztunk a boldogságban. De a dolgok nem úgy alakultak, ahogy elképzeltük. Álterhességem volt, s hiszem, a természet erői döntöttek úgy, várnunk kell még. Annyi ellenállás után ez a várakozás érlelte meg az igazi vágyat: akarjuk a gyermekünket.

És márciusban, amikor minden növény rügyezni kezd, amikor bomlik az élet, megfogantam. Nem csak a testemben éreztem a változást. Nem tudom jobban mondani... érzékeltem annak a léleknek a jelenlétét, aki úgy döntött, hozzánk érkezik. Ennek ellenére végigkínlódtam a kilenc hónapot. Gondolom, egyrészt a félelmek miatt, másrészt a még mindig meglévő, talán tudat alatti ellenállás rengeteg ellenanyagot termelt a szervezetemben szegény pocaklakó ellen. Lélekben viszont lebegtem és reménykedtem.

Férjemmel együtt készültünk a szülésre, megnéztük a lehetőségeket, abban biztosak voltunk, hogy a köztudatban „gyöngéd születésnek" nevezett módon szeretnénk, ha gyermekünk a világra jönne. Éppen azért, hogy érkezése ebbe a világba ne trauma legyen.

Szombaton reggel jelentkeztek az első fájások. A Pestre vezető utat átviccelődtük, így érkeztünk meg a kiválasztott kórházba, ahol édes négyesben – kedvesem, anyu, pocaklakó és én – beköltöztünk a szobánkba. Senki sem zavart bennünket, időnként benézett a szülésznő, megnézett, elmagyarázta, hol tartunk, mi zajlik bennem. A vajúdás órái alatt járkáltam, jógáztam, ültem a kádban. Aztán öt után úgy éreztem, elveszi az eszem a fájdalom. A percenként újuló viharok tépték a testemet, és már nem segített se a légzés, se a mozgás.

Fél hétkor eljött a várva várt pillanat: a gyermek kifelé igyekezett. A szülésznő átalakította az ágyat szülőszékké, és négy nyomás után már láttam a gyermekem fejét, aki innentől saját erejéből jött, csak úgy mozogtak kúszás közben a vállacskái.

Szombat este negyed nyolc volt. Megszületett a kisfiam. Nem volt lila, nem volt ráncos, nem sírt, épp csak nyikkant egyet, és máris a mellemen volt. Végre belecsodálkozhattunk egymás tekintetébe. Végtelenül bölcs, időtlen szempár nézett vissza rám, öreg, sokat élt léleké.

„Küldöm ezt a történetet mindannyiunknak, hogy örüljünk és bizakodni tudjunk.”

Eufórikus, katartikus élmény volt számomra. Teljesen más tudatállapotban voltam. Vannak akkori képek, amelyek még csak most kezdenek letisztulni, eszembe jutni. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot: a férjem, az édesanyám mellettem sírtak, én is alig láttam a könnyeimtől. Másnap hazajöttünk.

Két hét telt el azóta, és még mindig gyakran elsírom magam a boldogságtól és a túláradó szeretettől. Édesanyámmal és a férjemmel még közelebb kerültünk egymáshoz. A kisfiammal nem tudok betelni. Éjjel, ha nem tudok aludni, csak hallgatom a csendet, s arra gondolok, minden, ami fontos az életben, itt van ebben a lakásban. Az ágyban mellettem a társam szuszog, a kiságyban a kisfiam, két cicám összegömbölyödve alszik. Ráadásul tegnap reggel megérkezett a kedves gerlepárunk. Azt hiszem, nem kell ennél több, kerek nálunk a világ.”

Még másolni is öröm volt ezt a levelet. Először úgy gondoltam, ezt írom utóiratnak: Küldöm ezt a történetet mindazoknak, akik féltékenyen őrzik a szabadságukat, és úgy hiszik, önállóságuk megtartása az egyetlen lehetséges út.

Aztán újra végigolvastam a levelet, s most úgy érzem, elég csak ennyit írni: Küldöm ezt a történetet mindannyiunknak, hogy örüljünk és bizakodni tudjunk.


Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?