Emlékszem a pillanatra, amikor Juci néni lehajolt. A nap már betűzött Gyimes Hidegség völgyének kicsi kék házai közé, a kertek és kaszálók kerítései hosszú reggeli árnyékot vetettek. Juci néni keze vörös volt a Jávárdi pataka hideg vizétől, kendője lecsúszott apró szoros kontyáról, fekete gumicsizmái kis terpeszben álltak a szürke gyémántokon, évezredek koptatta köveken, kavicsokon. Lábánál, a szaladó vízben idegen otthonossággal ült a ruhákkal megpakolt sárga műanyaglavór. Lehajoltában fölnézett, vizes kezével megigazította a kendőjét és nevetett.  

    – Csak kijöttél?

    Akkor, ott, a Jávárdi pataka csillogó vizénél, Juci nevetésével a fülemben, a hűvösen fényes reggel áhítatában tisztán és világosan éreztem, hogy az Idő, ami tőlünk független és megfoghatatlan, örök és megállíthatatlan, s amivel valaha annyit harcoltam – megbékélt bennem.  

     Néztem a sulykoló padra dobott vásznat, Juci mozdulatait, nem sietett, nem is kapkodott, mégsem volt azoknak az óráknak egyetlen hiábavaló pillanata sem. Szemem követte emelkedő kezét, hajlongását a rohanó patakba úsztatott vásznak után, karjának erőteljes mozgását és lassan, mintha álmodnék, régi, elfeledett kép úszott a délelőttbe. A két hokedlire állított mosóteknőé…

     Ott álltam a kiskonyha előtt az udvaron. A gyökérkefe a kezemben, a lúgos vízben a síkos zsebkendőket sikálom, s dobom a mosófazékba. Hétfő lehetett, mert mindig hétfőn mostunk. Legfeljebb kedden, de az már ritkaságszámba ment.  

     Nem olyan régen egy alföldi faluba szappanfőző napra hívtak, régi recept szerint készült a mosószappan s ott körbekérdeztem, hogy náluk mikor mostak a régiek. Terka néni – ő volt a kitalálója az eseménynek –, keverte a nagy üstben a sűrű barna masszát, visszakérdezett.

     – Maguknál nem hétfőn mostak? Minálunk csak akkor! Megvolt a vasárnapi maradék, nem kelletett főzni. Az szégyen volt, ha valaki más napra hagyta. Nem is teregetett ki az ilyen… Még vers is vót, kicsit csúnya…  

     Terka néni nagy kacagással el is mondta.

 

Hétfőn mosnak a frissek

Kedden az ügyesek

Szerda-csütörtök a lusták

Pénteken a k… k

Szombat-vasárnap még azok se!  

 

     Rakom a ruhákat a mosógépbe. Villanyfénynél. Na, nem mindig hétfőn. Hajaj, mit írna a vers rólam… És hazudnék, ha azt mondanám, hogy haragszom a masina kitalálójára. De azért elgondolom, hová tesszük a mosógép adta felszabaduló Időt. Hová lesz… Mert időt nyertünk, időt és fáradtságot, nem is keveset. És bár senki nem sírja vissza a mosóteknőt, se a sulykoló padot, a fájó ízületeket, a bütykös ujjakat, de azért nem csak nyertünk. Elveszítettük az odakintet és mindent, ami vele jár. A levegőt, a szabad vizet, a kövekre átcsillanó fény játékát, az izmok munkáját, a pihenést közben, s a fáradt napok adta elégedettséget. Nem, nem sírom vissza, de ma már tudom, mennyi a veszteségünk.

     És tudom azt is, milyen hazug és megnyomorító az állítás, amit használunk, s amit elhittünk, hogy az idő: pénz. Az idő annyi minden… Míg megfő a bableves, míg egy bimbóból virág lesz, míg elhervad, míg egy gyertya leég, míg egy sejtből magzat lesz, míg gyermekké érik, míg hazaérsz, míg szádhoz emeled a kanalat… Mindez Idő… És nem pénz.  

     Már nem akarom kitolni a végtelen Időt, amit sokáig végesnek éreztem. Nem akarok az éjszakából nappalt csinálni, hogy többet végezzek. Megelégszem azzal, ami egy napba belefér. Még mindig nem hordok órát, de már nem vagyok büszke arra, hogy az utolsó pillanatban érek a vonathoz. Sorolom az elvégzendőket, de tudom, hogy nem fogok a végére érni… És lassan elfogadom, hogy „nem a ti dolgotok tudni az időket…”

     Ott, Jávárdi patakán, ahol kezembe fogtam a sulykolófát, s a vásznak fehérek lettek karjaink csapásától és a sodró víz erejétől, velem volt az elfogadott és megérzett időtlen Idő.  

     Legyen része benne mindannyiunknak.  

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemhagyománycsalád mint pozitív érték