Attól, hogy éppen hófordulója volt, csak még különlegesebb lett ez a nap. Nyilván már eleve úgy ébredtem, hogy szinte azonnal sírni tudtam volna, hiszen korábban álmodni sem mertem, hogy ezen a napon egyszer engem is köszönt majd valaki. Persze még nincsenek gyönyörű gyerekrajzok és idegesen elhadart versikék sem, de egy csodás mosolyt már kaptam és az többet ért mindennél. Szóval előre elnézést kérek, ma lehet, hogy kicsit szentimentálisabb leszek a szokásosnál, de cserébe végre „megszülöm” a bejegyzést a szülésről!

Kicsit még sirattam a lányságom…

December 3-a volt. Egy nappal korábban lehullott az első hó, ami frissen borította be a kertet és a környéket. Még az előző házban laktunk, ami egy picit lankásabb helyen volt, így a hó meg tudott maradni igazán fehérnek, és ahogy visszaverte a hold fényét, olyan világos volt, hogy tisztán emlékszem, arra gondoltam, ennél szebb nap nem is lehetne egy új élet érkezésére. Kicsit még bezárkóztam a fürdőszobába, hogy utoljára kettesben legyünk ebben a formában. Simogattam a hasam, és sírva mondtam Hanninak, hogy minden rendben lesz, nemsokára találkozunk. Biztos nem voltam túl meggyőző, mert nagyon féltem, de nem akartam, hogy ő érezze. Persze azt is tudtam, hogy érzi, hisz itt van bennem. Érez engem, ahogy én is őt.

„Előtörtek azok az addig elnyomott emlékek a műtétről, a kiszolgáltatott-ságról, a fájdalomról, és nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne omoljak össze.”

Aki olvasta a bejegyzésem a 14 évvel ezelőtti életmentő műtétemről, biztos emlékszik, hogy akkor lettem pánikbeteg. Nagyon sok energiámba került a terhesség alatt, hogy elnyomjam magamban azt a félelmet, ami akkor lett úrrá rajtam, amikor a szülésre gondoltam. Azt is leírtam, hogy segítség kellett hozzá, és így egészen az utolsó hónapig sikerült is... (mármint elnyomni a félelmet) Akkor azonban, amikor ráadásul kiderült, hogy Hannaróza egészen biztosan jóval az eredeti időpont előtt érkezik, elhatalmasodott rajtam a kétségbeesés. Nem tudom leírni, mennyire rettegtem. Előtörtek azok az addig elnyomott emlékek a műtétről, a kiszolgáltatottságról, a fájdalomról és nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne omoljak össze. Szóval ott a fürdőszobában próbáltam meggyőzni magam és a gyermekem, hogy minden rendben lesz, és közben egy kicsit még sirattam a lányságom. Igen, bevallom, megsirattam az addigi életem, mert tudtam, hogy semmi nem lesz már olyan, mint azelőtt. Tudtam, hogy elindulok, és rálépek egy teljesen ismeretlen útra.

Megszállt egy ismeretlen nyugalom

„Nem tudom, honnan jött az az ősi erő, ami segített, de jött, és szinte végig velem is volt.”

A kórházba vezető úton próbáltam a látvány szépségével elterelni a figyelmem. Olyan volt a táj, mint egy mesevilág. Ez egy darabig bevált, de ahogy közeledtünk a Róbert Károly körúti intézményhez, már olyan hevesen vert a szívem, hogy láttam a mellkasomon. Tudtam, hogy most minden tartalék erőmet össze kell szednem ahhoz, hogy a pánik ne uralkodjon el rajtam. Nem tudom, honnan jött az az ősi erő, ami segített, de jött, és szinte végig velem is volt. Ahogy átléptük a kórház küszöbét, elkezdtek felpörögni az események, a fejemben pedig ezzel arányosan lelassulni a gondolatok. Utólag úgy tudnám megfogalmazni, hogy ekkor értem el a félelemnek arra a pontjára, hogy megszállt egy addig ismeretlen nyugalom. Mintha az elmém megszűnt volna létezni. Beletörődtem a sorsomba és hagytam, hogy sodorjon az ár.

Sok mindenre nem is emlékszem ezekből a percekből, és ahogy azóta először próbálom felidézni az eseményeket, úgy ugranak be képek, amik egészen eddig rejtve maradtak. Most, ahogy írom ezeket a sorokat, és bizonyos dolgokat hangosan is kimondok, érzem, ahogy újra úgy kezd verni a szívem és izzad a tenyerem…

Kicsit fel is függesztem ezt a részt, bocsánat, és addig beszélek másról.

Hatan érkeztünk szülni

Szinte végig nem volt biztos, hogy a férjem bent lesz-e velem a műtét során. Bár tudtam, hogy nekem sokat jelentene a jelenléte, az erő, amit sugároz magából, erőltetni nem akartam. Ő nyugtatott, hogy bírni fogja, de valahogy nem éreztem, hogy biztos magában. Azzal tisztában voltam, hogy nem bírja a vért, és képes rosszul lenni attól, ha elvágja az ujját, de ő biztosított róla, hogy ez más. Azért biztos, ami biztos, elkísért egy barátnőm, aki pár évvel korábban szintén ugyanebben a kórházban szült, ráadásul kétszer is, először természetes úton, másodszor császárral, így az ő jelenléte egyfajta mankó volt. Bármi történt, bármit éreztem, neki szegeztem a kérdést: Ez így normális? Ezt kell éreznem? Te is ezt érezted? Neked nem fájt? Nálad is ezt mondták? Akkor már volt ilyen? Nem baj, ha nem így van? Te is féltél? És ő igyekezett helytállni a válaszokkal. Aztán persze ott volt a családom. Igen, eljött mindenki: Anya, Apa, Vera… Szóval így összesen 6-an (azaz hatan) érkeztünk szülni. Próbáltam volna csendben, titokban világra hozni a legkisebb Krauszt, hogy lehetőleg ne rögtön másnap jelenjen meg valamelyik napilapban, de hát a Tóth klán bevonult a kórházba, gyakorlatilag elfoglaltunk egy emeletet. Csak az nem szerzett tudomást az eseményről, aki nem akart. Amúgy imádtam, hogy ott van a családom, amíg csendben voltak, de hát az, hogy a Tóthék csendben vannak, az egy mondatban a totál paradoxon. A Tóthék soha, ismétlem SOHA nincsenek csendben. Szóval mi így hatan szültünk. Gáboron egyébként azt láttam, hogy magabiztos, megnyugtatóan simogatott, és meggyőzően búgta a fülembe, hogy minden rendben lesz. Aztán – bár ezt csak a többiek elbeszéléseiből tudom – amikor bevittek műtőbe, egy kicsit összeomlott. Állt az ajtóban, könnyes szemekkel nézett utánam, és azt suttogta szinte csak magának: "bárcsak átvehetném a fájdalmát, nem akarom, hogy féljen". Aztán összekaparta magát, hogy amikor engem már előkészítettek, utánam jöjjön a műtőbe. Megint poénkodott, bemosakodott, mint egy orvos, de annyira már ismerem, hogy ezzel is csak az aggodalmát akarta leplezni. Édesem, de szeretem….

A férjem a borjúmájra asszociált a méhlepény láttán

Na, folytassuk, onnan, hogy vártuk, mikor jönnek értem, közben a drága szülésznőm, Nyári Andrea segédkezett körülöttem. Aztán egyszer csak jöttek. Ahogy már mondtam, számomra ekkor már egy lassított jelenet volt az egész, miközben a szívem olyan gyorsan vert, hogy 159 volt a pulzusom.

A szúrást a hátamban szinte egyáltalán nem éreztem, csak ahogy a meleg szétárad a lábamban. Én pont attól tartottam a leginkább. A fájdalomtól soha nem féltem, csak attól, hogy lebénulok, nem kapok levegőt, tehetetlen vagyok. Közben valaki a szobában azt mondta: „Gabriella, most felgyorsulnak az események, feküdjön le, azt már nem fogja érezni…” és ilyeneket… csak foszlányok jutottak el hozzám. Azt mantráztam, hogy innen már nincs visszaút, ezt már itt és most végig kell csinálnom. Ez most megtörténik velem. Éreztem, hogy kezd úrrá lenni rajtam a pánik, de még mindig tartottam magam. Az aneszteziológus mintha mindig érezte volna, hogy mikor van szükségem rá, és mikor kezdem elveszíteni a kontrollt, azonnal elkezdett beszélni hozzám. Kaptam vizes borogatást a homlokomra, alkalmaztam a jóga légzést, és egy ponton, amikor már azt éreztem, hogy elfogyott a levegő, még oxigént is kaptam. Sőt, bevihettem a telefonomat, amin egy előre elkészített lejátszási listát hallgattam nyugtató zenékkel! Ez a kombó nagyon sokat segített és az is, hogy a szülőszobán mindenki jól kezelte a pánikomat. Komolyan vették, nem bagatellizálták, és ettől sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam. Persze egy ponton a Krauszt is beengedték, de bevallom, nem sokra emlékszem abból, hogy bent volt. Végül is elég rövid ideig volt velem, hiszen az előkészületre még nem jöhetett, viszont amikor kiemelték Hannit, ő is kiment vele. Még miközben szaladt kifelé, visszanézett rám és ekkor megpillantotta a méhlepényt, amit saját bevallása szerint nem kellett volna. Utólag azt mondta, csak azért nem ájult el, mert gyorsan azt mondta magának, hogy ez olyan, mint egy borjúmáj… igen, kedves olvasó, jól olvastad! A férjem a borjúmájra asszociált a méhlepény láttán, és ezzel előzte meg, hogy el ne ájuljon… Most erre mit mondjak? Ezt dobta a gép…

Abban a pillanatban besütött egy napsugár

Számomra az egyetlen fizikai kellemetlenség az volt, amikor a dokim szó szerint kinyomta belőlem a lányomat. Most is hallom szegény ember hangját, ahogy erőlködik. Egy kis tili-toli, mert rengeteg összenövésem volt, de ez sem volt vészes. Valakitől hallottam egy olyan hasonlatot, és nagyon tetszik: olyan, mintha elmosogatnának az emberben. Hát olyan.

Itt muszáj egy kis kitérőt tennem, és megemlítenem, hogy mennyire hálás vagyok az orvosomnak, dr. Demjén Lászlónak, hogy ezt az egész utazást végigcsinálta velem. Nem csak magát a szülést vezette le tökéletesen, de a 9 hónap alatt úgy állt mellettem, ahogy nekem szükségem volt rá. Amikor kellett, határozottan, amikor kellett, gyengédebben, vagy éppen lazán. Olyan volt, mint egy orvos, pszichológus, Apa, barát egyszemélyben.

No, de vissza a szüléshez. Szóval némi tili-toli után egyszer csak nagyobb nyomás a gyomromnál, és hipp-hopp, a magasba emelték Hannarózámat! Pár másodpercig láttam csak a kis arcát, de akkor elkezdték adni az oxitocint, amitől megint nehezebben kaptam levegőt és már jött újra a forróságérzés a fejemben. A kislányom tehát az apukájával együtt elhagyta a helyszínt, és amíg neki kint örült a Tóth család apraja-nagyja, engem is összeraktak újra. Ez az idő sokkal hosszabbnak tűnt. Olyan érdekes, hogy egészen eddig a szent pillanatig nem emlékeztem, hogyan kerültem a műtőből a szobámba. Most ugrott be az az emlék foszlány, hogy bejött egy szééép száááál, erős ember, felemelt a műtőasztalról és kérte, hogy kulcsoljam át a nyakát. Akkor éreztem a tehetetlenséget a testemben. Olyan voltam, mint egy nagy húscafat. És akkor kezdődött a remegés. Ahogy az érzéstelenítő kezd kiszállni az ember testéből, van egy mellékhatása, amit addig nem hallottam. Az a remegés. Az ember úgy reszket, hogy egyáltalán nem tudja koordinálni a testét. Nagyon idegesítő, de mégis egyben azt is jelenti, hogy vége. Túlvagyunk rajta!

„odaadták végre a karjaimba, és akkor leesett: ez az én gyönyörű csodám”

A kislányom és apukája pedig túl voltak egy csodálatos aranyórán a szülőszoba melletti helyiségben, és amikor megtudták, hogy engem közben felvittek abba a szobába, ahol a következő napokat töltöttük együtt, ők is odajöttek. Feküdtem az ágyban, nyílt az ajtó, bejött Gábor. Hannarózán még elvégeztek pár vizsgálatot, mielőtt végleg odaadták volna. Amikor behozták végre, szinte abban a pillanatban besütött egy napsugár a félig leeresztett redőny résein, és egyenesen a kisbabámra ragyogott. Azután odaadták végre a karjaimba, és akkor leesett: ez az én gyönyörű csodám. Olyan erőt éreztem magamban, mint még soha. Egyesült a három tagúra bővült családunk.

Olvassa el Tóth Gabi korábbi blogbejegyzéseit is:

tóth gabiblogkendőzetlenülszülésgyermekvállalás