„A nagyapának egyedi szerepe van egy család életében”

Azt is kiemeli: a nagypapának egyenrangú szerepe van a nagymamával, ezért is nagyon fontos, hogy az első perctől fogva részt vegyen az unokája életében. A téma kapcsán két boldog „érintettel” is beszélgettünk életük egyik legszeretetteljesebb kötelékéről.  

Szigeti Ferenc már közel másfél éve lubickol a nagypapa szerepben. A Karthago együttes alapítója, zeneszerzője és dalszövegírója derűsen idézi fel azt a napot, amikor megtudta, hogy unoka érkezik a Szigeti-famíliába.  

– A hír feldobott, mert már azt hittem, sosem leszek nagyszülő – meséli nevetve. – Két felnőtt gyermekem van és egyik sem kapkodta el a családalapítást. Amikor Dániel fiam bejelentette, hogy a párjával kisbabát várnak, váratlanul ért és meglepett a hír, hogy nagypapa leszek, de természetesen boldogan fogadtam ezt az örömteli fejleményt. Úgy gondolom, hogy már benne vagyok a korban és a kollégáim nagy többsége már jó ideje nagypapa. Amikor a kis Zétény 2020. december 18-án megszületett, az első gondolatom az volt: nála szebb karácsonyi ajándékot nem is kaphattam volna.  

A zenész elmondása szerint jó érzéssel tölti el, hogy nagypapaként bepótolhatja mindazt, amit a saját gyerekeinél netán kihagyott.   

– Amikor a fiam és a lányom kicsik voltak, nem tudtam annyi időt velük tölteni, mint amennyit szerettem volna – mondja Ferenc. – Abban az időben a Karthago legsikeresebb korszakát éltük, egy évben 300-320 koncertet adtunk a zenekarral, állandóan turnéztunk itthon és külföldön is, néha 2-3 hónapos körutakon vettünk részt. Eközben alig láttam a gyerekeimet: nem szépítem, az első 3 évük gyakorlatilag kimaradt az életemből. Reményeim szerint az unokám, Zétény érkezésével bepótolhatom mindazt, amit a gyerekeimnél elmulasztottam. 

Sokoldalú nagypapa – tele tervekkel 

Ferenc azt is hozzáteszi: bár a napjait most még nem tölti ki az unokázás, alig várja, hogy Zéti  nagyobb legyen, és a szülei minél gyakrabban hagyják a kissrácot a nagypapáékra.  

– Sokat fogunk játszani, és szeretném sok mindenre megtanítani őt – avat be a terveibe. – Például a mozgás szeretetére. Jómagam végigsportoltam a gyerek- és a fiatalkoromat: bokszoltam, úsztam, eveztem, vitorlázórepültem, konditerembe jártam, illetve oda a mai napig járok. Nagyon mozgáspárti vagyok és az unokámat is a rendszeres testmozgásra fogom buzdítani. Emellett sokat énekelek és gitározok majd Zéténynek, igyekszem jó irányba terelni a zenei ízlését, elérni, hogy befogadó legyen a zene iránt, és hogy értse azt. A zene rendkívül fontos lelki támasz tud lenni, legalábbis engem nagyon sokszor átsegített nehéz pillanatokon. Fontos, hogy megtanulja érteni, jól értelmezni és kellőképpen élvezni is a muzsikát, mint ahogy azt is fontosnak tartom, hogy az unokám a zene mellett más művészeti ágak felé is nyitott legyen.  

– Rajzolni is mindig nagyon szerettem, szeretek és szoktam most is, arra is jó lenne megtanítani – említi még egy hobbiját a zenész. – De tovább megyek, általános iskolás koromban imádtam bábozni. Később apaként a gyerekeimnek is sokat báboztam, ők is nagyon élvezték, és valószínűleg Zétényt sem fogom kihagyni a sorból (nevet). Sem a meseolvasásból. Annak idején mindig fejből meséltem a gyerekeimnek, amivel jól megmozgattam a fantáziámat. Szerettem improvizálni, a fiam és a lányom pedig tágra nyílt szemmel hallgatta az újabbnál újabb mesés kalandokat. Alig várom, hogy az unokámmal is átélhessem ezeket az élményeket!  

Amikor lekerül a teher  

Léder László pszichológus szerint a nagypapák is egy picit elszenvedői annak a családi struktúra-kultúra változásnak, ami az elmúlt 100-150 évben történt. 

– Annak idején, 100-150 évvel ezelőtt a nagycsaládok együtt éltek, vagy legalábbis a családtagok nem éltek távol egymástól, és a nagypapák egész egyszerűen ott voltak a családokban: a jelenlétükkel neveltek – magyarázza a szakember. – Ezzel szemben a mai modern családokban a nagyapák „B kategóriássá” váltak, háttérbe szorultak, és ezt nagyon sok kutatás is igazolja. Jobban oda kellene figyelnünk arra, hogy „visszakerüljenek” a családba, mert a kisgyermeknek a születése pillanatától kezdve szüksége van a nagyszüleire. 

– A nagypapa-téma nem választható el az apa-témától sem, mert igencsak szoros összefüggést mutat az apa-kultúránkkal, és ebben nem állunk túl jól – teszi hozzá a pszichológus. – Ma a modern országokban és így Magyarországon is a férfiak, az apák felé van egy igen erős kenyérkeresői elvárás, ami azt jelenti, hogy ma egy apának az az elsődleges apai identitása, hogy pénzt keressen, eltartsa a családját. Ahogy a szakirodalom mondja, az apa a családban lévő apából a családért való apává vált. Amíg a férfiak családfenntartóként beleragadnak ebbe a szerepbe, addig ez a kenyérkeresői elvárás a nagyapai státusznál már megszűnik, és az unoka érkezésekor már lekerül a férfiak válláról az a teher, ha úgy tetszik, az a társadalmi bilincs, amelyet apaként akarva-akaratlanul cipeltek. Nemegyszer hallom az Apa-akadémiára járóktól, amikor megszületik az unoka: „Bárcsak az apám ilyen apa lett volna, mint amilyen nagyapa!” Vagyis nagyon gyakran azt látjuk, hogy a férfiak, az apák nagyapaként teljesednek ki abban a szerető, gondoskodó szerepben, amit apaként nem tudtak megélni.  

A család felelőssége 

Léder László elmondása szerint a tapasztalat azt is mutatja, hogy az újdonsült nagyapák az unoka születése körüli időszakban „eltűnnek”. 

– Azt szoktuk mondani, hogy ők vannak a harapási rangsor legvégén, és különösen igaz ez az apai nagyapákra – magyarázza a pszichológus. – Ők izolálódnak a legkönnyebben, őket vonja be legkevésbé a család, fejben őket véljük a család legkevésbé fontos tagjának. Egy picit hozzá is szoktunk ahhoz, hogy az a természetes, hogy a nagymamák ott vannak, segítenek, a nagypapák pedig távolról figyelik az eseményeket. Holott ez egyáltalán nem természetes, mert a nagypapáknak is szükségük van arra, hogy bevonják őket, meg az unokáknak is, sőt, a szülőknek is. Úgy gondolom, a család felelőssége, hogy ne rekesszék ki a nagyapát. 

A szakember úgy véli: ahogy az apaság is családtervezéssel kezdődik, úgy a nagyapaság is.  

– Ezért is az egyik fő üzenetem a kisgyerekes szülőknek: merjék aktivizálni a nagyapákat és erősítsék a szerepüket, mert jelenleg sokkal inkább azt látjuk, hogy amikor megszületik az unoka, akkor néha túl sok a nagymamából és túl kevés a nagypapából… Pedig az lenne a jó, ha mind a ketten aktív részesei lennének az új helyzetnek. Nagyon jót tesz ugyanis a nagyapának, ha már a várandósság alatt segít, bekapcsolódik, és a szülés körüli időszakban is ott van, mert az az érzelmi kötelék, amely az unoka és a nagyapa között kialakul, ugyanolyan korán kezdődik, mint a szülő-gyermek közötti kötődés. 

A közös élmények ereje   

– Vannak gyönyörű példák arra, hogy a nagyapák miként tudják megnyugtatni a síró újszülöttet, hogyan tudják megetetni a picit lefejt tejjel vagy tápszerrel – teszi hozzá a pszichológus. – És ne gondolja senki azt, hogy egy nagyapa nem teheti tisztába az unokáját, vagy hogy nem ringathatja a babát. Maga a nagypapaszerep semmilyen korlátot nem hordoz magában, tehát kisgyermekes szülőként egy kicsit oda kellene figyelnünk erre. Ráadásul a nagyapa korántsem csak a praktikus dolgokban tud segíteni. Az igazi unoka-nagyapa viszony az együtt töltött időben, a közösen megélt örömökben, élményekben „edződik” és válik bensőségessé, bizalmassá, egyre szorosabb kötelékké. Arról nem beszélve, hogy a kutatások szerint a nagyapák érzékenyebbek, tehát például, ha megbetegszik a nagymama, vagy ha gyászhelyzet alakul ki, akkor a nagyapák hajlamosak arra, hogy izolálódjanak, magukba zárkózzanak, ami további kockázatokat rejthet számukra. 

Hozzuk helyzetbe a nagypapát! 

Léder László tehát különösen fontosnak tartja, hogy minél előbb hozzuk helyzetbe a nagypapát.  

– A nagyapának egyedi szerepe van egy család életében, és ami nagyon fontos, egyenrangú szerepe van a nagymamával. Az unoka számára a nagyszülő nem a hab a tortán, hanem egy nagyon fontos pillér a fejlődésében. Tehát a nagyszülőknek alapvetően olyan szerepeket kell betölteniük, amit a szülőknek nem kell, vagy nem töltenek be. A nagypapa másképp ad át dolgokat, másképp foglalkozik a gyerekekkel, mint az apa, még akkor is, ha ő egy gondoskodó mintaapuka. Egy nagyszülő-unoka kapcsolat pont azért szép és védett, mert nincsenek benne azok a napi nevelési, gondoskodási feladatok, amik a szülőknél megvannak, tehát egy nagyszülőnek szabadabb a kapcsolata az unokáival, és az unokák pontosan erre a feltétel nélküli szeretetre, odafigyelésre áhítoznak. Nem utolsósorban a jó nagyszülő-unoka viszony a nagyszülők számára életmentő lehet, mert teljesen egyértelmű, hogy sokkal kevésbé betegesek és tovább élnek azok a nagymamák és nagypapák, akik mély és szeretetteljes kapcsolatot ápolnak az unokájukkal. 

„Ez a szerelem azóta is tart…”  

Nádler József egy 9 éves kislány boldog és büszke nagypapájaként ragyogó arccal mesél a család szeme fényéről. 

– Zoé Szofi az egyetlen unokánk, az egy szem fiunk csemetéje, és a feleségemmel már nagyon vártuk – mondja mosolyogva. – Amikor megszületett, leírhatatlan örömet érzetünk: érdekes módon teljesen másfajta örömet, mint annak idején, amikor a fiunk, Róbert a világra jött. Emlékszem, amikor megkaptuk a hírt, hogy Zoéka megérkezett, rögtön rohantunk be a szülészetre, hogy mielőbb megnézzük a gyönyörű pici lányt. Mondanom se kell: meglátni és megszeretni… és ez a szerelem azóta is tart. Szerencsére kezdettől fogva sok időt tudunk vele tölteni, és jut is elég idő az unokánkra. Annak idején, amikor a fiam cseperedett, édesapaként és családfőként rengeteget dolgoztam, keményen hajtottam a mókuskereket. Most, hogy nincs az a rohanás, sokkal több időm jut a családra, és többet tudok foglalkozni az unokámmal, mint annak idején a fiammal.   

József azt is hozzáteszi: nagypapaként Zoé 1 éves kora után kapcsolódott be igazán aktívan a kislány életébe, amikor már bátran meg merte fogni az unokáját. 

– Kicsi korától kezdve sokat volt nálunk, most is sok időt töltünk együtt, és igyekszem aktív nagypapaként jelen lenni, részt venni a mindennapjaiban. Amellett, hogy sok mindenre tanítgattam, tanítgatom, játszom is vele rendszeresen. Pici korában esténként – és a délutáni alvásnál is – gyakran kérte, hogy: „Papi, mesélj!”, és ha kellett, mellé is feküdtem, hogy elaltassam. Most is kéri, hogy meséljek, de most már inkább az én gyerekkoromból hozott történetek érdeklik, illetve most, hogy már megtanult olvasni, nemegyszer ő olvas nekünk, méghozzá igen ügyesen. A feleségemmel rengeteg közös programot szervezünk Zoénak, a kirándulástól kezdve a kulturális élményekig. 

„Olyankor csak nekem játszik…” 

– Az unokám második osztályba jár, és hál’ istennek jó képességű kislány – jegyzi meg a büszke nagypapa. – Egyébként is jó gyerek, ugyan most már kiskamaszodik, és ebből adódóan időnként „rendetlenkedik” egy kicsit, de ha elő is áll olyan helyzet, hogy egy picit erélyesebben kell rászólnom, akkor utána mindig bocsánatot kér, és mindig elbeszélgetünk arról, hogy jogos volt-e a dorgálás vagy sem. Nagyon szeretjük őt, de nem ajnározzuk túl, következetesek és szigorúak vagyunk vele: megadunk neki, amit lehet, de pontosan tudja, mik az elvárások a Papinál és a Maminál, és azokhoz alkalmazkodik. Azt is tudja, hogy bármikor számíthat rám-ránk, és az ajtónk mindig nyitva áll előtte.  

József azt is büszkén újságolja, hogy az unokája egy ideje furulyaórára jár.

– Annak idején a fiam is tanult hangszeren játszani, ő hosszú ideig hegedült, úgyhogy Zoénak volt kitől örökölnie a zenei vénát. Nagyon szépen halad, több helyen szerepelt már zongorakísérettel. Mindig nagy boldogság tölti el a szívemet, amikor azt mondja: „Gyere, Papa! Furulyázok neked!” Mert olyankor csak nekem játszik… Hatalmas öröm, hogy van egy csodálatos unokám, aki már 9 éve bearanyozza a napjainkat. Amikor Zoé idefut hozzám és szorosan átölel – az tényleg leírhatatlan érzés!