A hit karcsúsít, a mérleg szembesít

Különös figyelemre pedig azért számíthatunk, mert a veszélyzónában élünk. Ahogy a legutóbbi Európai Lakossági Egészségfelmérés (ELEF) mutatta, hazánk a kontinens három leginkább elhízott országa között van. Máltával és Írországgal osztozunk e kétes dicsőségen. 

Gondolhatnánk, hogy ez egyszerű esztétikai probléma, ha nem tudnánk régóta, hogy a túlsúllyal jönnek a keringési betegségek, többféle rák, diabétesz meg korai halál. Azaz megannyi társadalmi költség és személyes nyomorúság forrása az elhízás. Az elterjedtsége különösen riasztó: a magyar férfiak 40%-a túlsúlyos, míg további 25%-a kifejezetten elhízott, a nőknél 29, illetve 23 százalék az érintettek aránya. A folyamat iránya sem biztató: a megelőző öt évben 3 százalékponttal nőtt azok aránya, akiknél elhízást mutatott a mérleg. Történt mindez annak ellenére, hogy régóta tudjuk, valamivel jobb étkezéssel, mellé egy kicsivel több fizikai aktivitással lassítható a folyamat, sőt akár meg is állítható. Csakhogy már a helyzetfelismeréssel is komoly problémáink vannak. 

A rendszeresen megismételt úgynevezett OTÁP-felmérés legutóbb nyilvánosságra hozott adatai szerint az érintettek nagy része egyszerűen nincsen tisztában a helyzetével. Ugyanis önbevallásos módszerrel 100 elhízott közül a férfiaknál csak 74-et, míg a nőknél csupán 50-et sikerült "megtalálni". 

Sokan gondolják, hogy van valami gondjuk a testükkel, de jóval kevesebben látják ezt olyan súlyosnak, mint amilyen a valóság.  

A MOMOT (Magyar Obezitológiai és Mozgásterápiás Társaság) megbízásából készült tavalyi reprezentatív kutatás is azt mutatta, hogy mennyire sokan tévednek a saját testalkatuk megítélésekor.  A megkérdezettek 9%-a vallotta magát soványnak (a valóság negyedannyi, 2%-nyi volt), 24% normál súlyúként tekintett magára (a 36% helyett), 39% gondolta, hogy van egy kis túlsúlya (ami 34%-ra igaz is volt), és mindössze 13% tartotta magát elhízottnak (szemben a tényleges 28%-kal). Azaz igen sokan gondolják, hogy van valami gondjuk a testükkel, de jóval kevesebben látják ezt olyan súlyosnak, mint amilyen a valóság.  

A túlsúly kellemetlen következményei között legtöbben az esztétikai hátrányokat emelték ki, de alig maradt el emögött az egészségügyi és a lelki terhek említése. A kilókkal való küzdelem sokak számára szinte állandó, keserves harc, ezt mutatták a kutatás további adatai is. 

Tíz túlsúlyos közül négy már legalább négyszer kezdett bele fogyókúrába.  A legtöbben (53%) mozgással próbálták ledobni magukról a többletet, és szinte ugyanennyien (49%) kísérleteztek diétával. A kudarcos kúrázók jelentős része egyszerűen nem találja az elbukása okát. Ahogyan a kutatási beszámolóban írták: "csaknem 30 százalék volt azok aránya, akik azt mondták, hiába mozognak és figyelnek oda az életmódjukra, semmi sem működik". 

A felmérésből az is kitűnt, hogy létezik egyfajta családi "tömegvonzás": a túlsúlyosak 80 százalékának van hasonló gonddal küzdő családtagja, míg a soványak rokonai között fele ekkora valószínűséggel fordul elő "túlméretes". 

A család említése itt azért is nagyon fontos, mert mind ösztönzőként, mind támogatóként nagyon sokat tehet azért, hogy valamely tagja ki tudjon keveredni a túlsúlya csapdájából. Ha egy ilyen szoros közösségnek rosszak a rutinjai, az étkezési és jutalmazási szokásai vagy az a fizikai aktivitás, amivel a mindennapjait éli, akkor abból valakinek egyedül kitörni nagyon nehéz. 

A testalkat jellemzésének egyik szokásos eszköze a testtömeg-index, amit úgy számolunk ki, hogy a kilogrammban mért testsúlyt elosztjuk a méterben mért testmagasság négyzetével. Akinél az így kalkulált mutató eléri a 25-öt, az már legalább túlsúlyosnak mondható. Ha még a 30-at is eléri vagy meghaladja, akkor már elhízottságról beszélünk. 

De a családi dinamika okozhat váratlan nehézségeket is. Ilyenekre mutatott rá Soós Mihály 2014-ben "Az élelmiszer-fogyasztói magatartás és a testtömeg-menedzselés összefüggései" című doktori értekezésében. Ő a dolgozathoz készült kutatásában azt is vizsgálta, hogy a nők, illetve a férfiak milyen testsúlyt tartanak ideálisnak önmaguk, illetve a partnerük számára. 

Az egyik meglepő eredmény az volt, hogy a testsúlycsökkentés egy olyan vágy, ami gyakran minden észszerűséget nélkülöz. Ugyanis azt találta, hogy még az ideális, illetve a kifejezetten alacsony testtömegűek nagy része is fogyni akar. A férfiaknál az előbbiek 59%-a, és még az utóbbiak 29%-a is így nyilatkozott. A nőknél ez a két arány 84, illetve 63 százalék volt. 

Figyelemre méltó az is, hogy az emberek szinte kizárólag maguknak akarnak megfelelni a fogyással. A külső ösztönzők között a legerősebb a család elvárása, de az is százból csak mindössze három (!) esetben számít meghatározónak (például az orvosok szava e tekintetben harmadennyit sem ér). 

A párok közös testsúlymenedzselését némileg megnehezítheti, hogy általában nem ugyanazt látják megfelelőnek.  Soós Mihály eredményei szerint a férfiak általában magasabb testsúlyt vélnek ideálisnak – mindkét nembeliek esetében –, mint a nők. Nézeteik akkor sem harmonizálnak igazán, ha azt kell megjelölniük, hogy szerintük a másik nem tagjai mikor mondanak “Ez igen!”-t az ő megjelenésükre. Ugyanis a férfiak testesebben gondolják kapósnak magukat, míg a nők jóval karcsúbban vélik igazán vonzónak a megjelenésüket. 

A különféle kutatásoknak van egy közös tanulsága is: igen okos dolog időnként ráállni egy mérlegre. Jó alkalom erre akár az európai akciónap is.  

Fontos Önnek, hogy a családot érintő egészségügyi kérdésekben otthon mozogjon? Keresse fel a Nekem szól! kezdeményezést itt és itt.