Tóth Gabi: Ne parázz annyit, anyukám! - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Tóth Gabi: Ne parázz annyit, anyukám!

Tóth Gabi, fotó: Falus Kriszta
2021. márc. 28. 14:00
Tóth Gabi – Kendőzetlenül

Úristen, mennyi minden történt ebben az egy évben! Életünk legellentmondásosabb esztendeje volt. Persze nem csak nekünk, mindenkinek.

Mindenekelőtt azzal kezdeném, hogy köszönöm! Köszönöm, hogy vagytok, hogy olvassátok a blogot, és hogy olyan visszajelzéseket kapok, melyek arra inspirálnak, hogy folytassam, mert van kinek, van miért…

Most biztos azon gondolkodtok, mi történt már megint, hogy ilyen szentimentális ez a Tóth lány. Képzeljétek el, az történt, hogy egyéves jubileumhoz értünk. Tavaly márciusban írtam meg az első bejegyzést. Normális esetben most pezsgőt bontanék, jöhetne a tűzijáték és dobpergés, de manapság a csendes ünneplések korát éljük…

Hogy mit értek az alatt, hogy ez volt életünk legellentmondásosabb éve? Nem biztos, hogy ez a legjobb szó, de semmiképp nem akartam azt írni, hogy életünk legrosszabb éve, életünk legnehezebb éve stb., mert ez így ebben a formában nem igaz. Ahogy az sem lenne az, ha azt írnám, csodálatos év volt, mert hát na, azért ez így talán egy picit túlzás. Viszont volt benne minden, dacára annak, hogy szinte az egész évet bezárva töltöttük. Azt, hogy mik voltak a nehézségek, nem ragozom, nyilván mindenki érti, tudja, átéli. De a jó oldalát kicsit részletezném, hátha mást is elgondolkodásra sarkall.

Kényszer szülte adomány

Én eredetileg is úgy terveztem, hogy a lányom életének első fél évében (akár évében) csak vele vagyok, mert abban biztos voltam mindig, hogy az első időszak meghatározó a későbbi kötődés szempontjából is. Arról álmodni sem mertem, hogy Gábor is ilyen sok időt tud majd velünk tölteni. Azonban most visszagondolva, milyen csodálatos, hogy mind a ketten figyelemmel kísérhetjük ennek a kis léleknek a fejlődését, tanulását, szárnybontogatását! Szerintem nagyon sok szülő ebből kimarad, és ha már így hozta az élet, akkor úgy próbálok tekinteni erre a kényszer szülte helyzetre, mint egy adományra, hogy a lányom minden fontosabb eseményénél jelen voltam. Az első mosoly, első fogacska kibújása, az első megfordulás, az első „Úristen, egyedül ül”, az első „Gábor, gyere gyorsan, áll a gyerek”, az első lépések és persze az első gügyögésből kivehető szavak… Mi ez, ha nem ajándék? Hárman együtt éltük meg ezeket a pillanatokat, amiket Covid nélkül valószínűleg nem tudtunk volna megvalósítani. Szóval igen, ki merem mondani, én nemcsak úgy tekintek erre az évre, hogy mennyi mindent vett el, hanem értékelem azt is, hogy mennyit adott. Nem beszélve arról, hogy én mennyit változtam az elmúlt hosszú hónapok hatására.

Együtt fejlődtünk

Itt van például a blogírás, csak hogy visszakanyarodjunk az első gondolatmenetre. Számomra nagyon sokat jelent, hogy írhatok. És nem csak azért, mert terápiás jellege is van számomra annak, hogy amíg kigondolom és leírom a mondatokat egy-egy helyzetről, netán problémáról, azalatt ki is tisztázódik a fejemben, kívülről tudok ránézni, és az esetek többségében meg is találom a megoldást. Szóval nemcsak ezért, hanem azért is, mert pár éve még nem mertem hinni benne, hogy ennyi embert érdekelnének a gondolataim, az életről alkotott képem, értékrendem és hogy úgy egyáltalán milyen dolgok foglalkoztatnak. Amikor egy éve elkezdtem írni a blogot, én magam is tele voltam kérdéssel, bizonytalansággal szinte mindennel kapcsolatban. Kezdő anyaként félve írtam le az első bejegyzéseket és az adott újból és újból lendületet, ahogy Ti reagáltatok. Mindig elolvasom a blog alatti commenteket és be kell vallanom, hogy nagyon sokat tanultam tőletek. Sok tanácsot megfogadtam, amiket itt olvastam és nagyon örültem, hogy le mertem írni olyan témákat is, amit talán más nem feltétlenül vállalt volna be, mert nemcsak nekem segítettetek, hanem egymásnak is. Tényleg úgy lett, ahogy gondoltam: rájöttünk arra, hogy nem vagyunk egyedül, hogy szükség esetén számíthatunk egymásra és igenis merni kell kérdezni és belátni, ha valami nehezebben megy. Mostanra egy nagyon jó kis közösség alakult itt ki a blog alatti commentek által és talán az sem túlzás, hogy új barátságok is születtek, hiszen kezdő anyukákból sokan együtt fejlődtünk tapasztaltabb szülőkké.

Néha az elveinkből engedni kell

Ami engem illet, számomra az egyik legnagyobb tanulsága még ennek az évnek, hogy néha az elveinket is alább kell adni, ha a gyermekünk boldogságáról van szó. Hannika az eddigi életét gyakorlatilag karanténban töltötte. Mivel próbáltuk őt a lehető legkörültekintőbben óvni, védeni, nem szívesen vittük őt játszótérre, a játszóház pedig nem is volt nyitva, szóval eddig kimaradt neki, hogy a saját korosztályával találkozzon. Kezdetben a bölcsőde fel sem merült, mert én úgy szocializálódtam, hogy arra nincs szükség, a mi családunkban – ahogy azt már kifejtettem korábban – családon belül oldották meg a gyerekfelügyeletet, és eddig ez nálunk is így volt. Ezért én voltam az, aki eleinte hallani sem akart arról, hogy Hannit közösségbe adjam. De az elmúlt hetekben rá kellett jönnöm, hogy a lányom már nagyon igényli más gyerekek társaságát. Bármelyik barátnőmhöz mentünk, ahol hasonló korú gyerek van, az én bogaram sikítva ölelgette az új pöttöm barátját, és olyan csillogást láttam a szemében, amit korábban nem. Elkezdte befészkelni a gondolat magát a fejembe, hogy talán mégis adjunk egy esélyt a bölcsinek, hiszen láthatóan már nem elég neki a mi társaságunk. Hiába szeretném megállítani az időt, hiába próbálom megőrizni a babaságát, az én nagylányomnak már bizony több ingerre van szüksége és ezt sajnos tudomásul kell vennem, bármennyire is nehéz elengedni. Nyilván a jelen helyzetben ez nem a napokban fog megtörténni, de amint a körülmények kedvezőek lesznek, elkezdjük a folyamatot. Nem vehetem el tőle ezt az élményt, hiszen olyan nyitott, olyan közvetlen kislány.

Maszkos világ

Kicsit attól is féltem, hogy vajon nem lesz-e rossz neki, hogy a családtagokon kívül gyakorlatilag mindenkit maszkban lát, de azt is be kellett látnom, hogy a gyerekek sokkal rugalmasabbak, mint mi, felnőttek. Ő az emberek szemét figyeli és rámosolyog bárkire, akinek kedves a tekintete. Szóval az a mondat is egészen más értelmet nyert, hogy a szem a lélek tükre.

Istenem, hogy repül az idő, látjátok? Pár hónapja még csak feküdt a kis „fészekben” és arról írtam, hogy rám mosolygott, most meg cipőt adtunk rá és spurizik, mint az ágyúgolyó, és szól, ha éhes, én meg a bölcsődét fontolgatom.

Ha most visszamennénk az időben és én a mai eszemmel adhatnék tanácsot az akkori énemnek, egészen biztosan azt mondanám, hogy ne parázz annyit, anyukám! Azt az energiát, amit azzal veszítesz, hogy túlfélted, fordítsd inkább arra, hogy bízzál a babádban és magadban jobban. Vedd elő gyakrabban a gyermeki éned és élvezd minden percét ennek a korszaknak, mert amit mindig mondanak arról, hogy milyen gyorsan repül az idő, az bizony igaz.

(fotók: privát)