Tóth Gabi: Hogyan születhetnek ma újabb „Petőfik”? - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Tóth Gabi: Hogyan születhetnek ma újabb „Petőfik”?

Tóth Gabi, fotó: Falus Kriszta
2021. márc. 14. 15:00
Tóth Gabi – Kendőzetlenül

Ülünk a szobában a kislányommal és teszünk-veszünk. Ő jön-megy (mert már jön-megy), nagyon fontos elintéznivalói vannak, például fel kell fedeznie a világot maga körül, meg kell keresnie a határait és kitapasztalnia, hogy meddig mehet el… És vajon meddig mehet el?

Mostanában sokat elmélkedem. Néha úgy érzem, túl sokat. A Krausz szerint egészen biztosan sokkal többet, mint kellene, de én úgy gondolom, hogy ez az időszak talán pont erre tanít minket. Hogy elmélkedjünk, mélyedjünk el dolgokban, próbáljuk meg újra gondolni az életünket, és akár próbáljunk meg egy ártatlan gyermek szemén keresztül látni dolgokat, amiket mi már másképp látunk. És hogy mitől jöttek, jönnek ezek a gondolatok? Talán furán hangzik, de például attól, hogy közeledik március 15-e. A mai világban már nem divat, sőt, esetenként ciki, hogy én bizony komolyan veszem ezeket az eseményeket és én valóban „megemlékezem”… Hogy mit jelent ez pontosan és mi köze Hanni bimbózó személyiségéhez? Megpróbálom kifejteni.

Egyik nap észrevettem, hogy amikor Hanni meghallotta egy dalomat, szó szerint elérzékenyült. Nézett rám a gyönyörű szemeivel, mintha értené a dal mondanivalóját, majd lebiggyedt a szája és halkan folytak a könnyei. Azt hittem, csak bebeszéltem magamnak, de később, amikor ugyanez a népdal szólt, újra megtörtént. Egészen hihetetlen volt, hogy ez a picike, tiszta lélek érzi az anyukája szenvedélyét a dalban. Csodálatos visszaigazolás volt ez nekem, mert ez az elhivatottság, amit a népzene, a kultúránk, a felmenőink, a hőseink iránt érzek, visszatükröződött a kislányom tekintetében. És ahogy ott ültünk, abban a pillanatban volt valami egészen különleges, és tudtam, hogy hatalmas jelentősége van annak, hogyan reagálom le az ő érzéseit, mennyire veszem komolyan, vagy bagatellizálom ezeket a jelzéseket. A következő pillanatban Hanni odatotyogott hozzám és átölelt a csöpp kezeivel. Mintha azt mondaná, hogy „Tudom, hogy mindent el fogsz követni annak érdekében, hogy egészséges, boldog felnőtt legyek, tudom, hogy vigyázol rám, hogy testileg-lelkileg kiegyensúlyozott életem legyen, és adni fogsz egy olyan értékrendet, amivel később másoknak is segíthetek”.

Sok minden volt abban az ölelésben, és elindított bennem egy lavinát, amin éjszaka – amikor elcsendesedett körülöttünk a világ –, még jó sokáig gondolkodtam.

Bevallom, az utóbbi időben gyakran sajnáltam magam. Azt éreztem, hogy milyen nehéz minden. Megváltozott körülöttünk a világ, bizonytalanná vált a megélhetésünk, az egészségünk… mintha kihúzták volna a lábunk alól a talajt. Természetesen tudom, hogy ez most szinte mindenkivel így van. Én bizony bevallom, hogy voltak gyenge pillanataim, amikor azon keseregtem, hogy miért történik ez velünk és mit követtünk el, hogy ezt érdemeljük? És mindennek tetejébe még Hanninál is elkezdődött a dackorszak, erőteljesen megmutatkozik az akarata, mindent irányítani akar. Az első gondolatom az volt, hogy „na majd én megmutatom, hogy ki az úr a háznál”. Aztán azon az estén, a mi sorsdöntő pillanatunk után, egyszer csak elkezdtem másképp látni Hanni úgynevezett dackorszakát.

Az akarata, az irányítás vágya, a birtoklás tudata már nem valami volt, amit el kell nyomni, hanem valami, ami erőt ad és kitartást. Most tanulja meg, hogyan küzdjön valamiért, ami fontos neki, hogyan álljon ki magáért és ne adja fel a harcot, ha akadályt gördítenek elé. Amikor ezt megértettem, már nem feltétlenül akartam megmutatni, hogy ki az úr a háznál, megszűnt az állandó ellenállásom, és sokkal jobban engedtem, hogy kibontakozzon. Hiszen az én feladatom nem az, hogy betörjem, hanem hogy irányt mutassak. Amikor eljutottam ehhez a gondolathoz, eszembe jutott egy idézet, ami akkor jött szembe velem, amikor még nem volt gyermekem, de így is nagyon mély nyomot hagyott bennem. Ez a gondolat – ami amúgy Goethétől származik – most értelmet nyert. Így hangzik: „… a gyermekeknek két dolgot kell adnunk: gyökereket és szárnyakat. Gyökereket, amelyek tartást adnak, hogy tudják, hova tartoznak, de ugyanígy szárnyakat is, amelyek az egyiket a kényszereitől és előítéleteitől szabadítják meg, a másiknak lehetőséget adnak új utakat bejárni, vagy inkább repülni”. Az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy adjam meg neki a biztonságot és értékrendet a lehető legjobb tudásom szerint, de hagyjam kibontakozni akkor is, ha ez esetleg számomra a nehezebb és/vagy fárasztóbb út. És számomra mi a „gyökér”, a biztonság? Többek között az az identitástudat, amit a felmenőimtől kaptam. Ami benne van egy népdalban, egy versben, mesékben, a hagyományainkban, vagy akár egy nemzeti ünnepen történő megemlékezésben.

Soha nem fogom elfelejteni azt a katartikus élményt, amit életemben először akkor éreztem, amikor még általános iskolásként, 13 évesen kiválasztottak, hogy a gimnazistáknak énekeljek március 15-én.

A Kormorán együttes Reménység temploma című dalát énekeltem remegő lábakkal, és akkor éreztem először a harcos, ősi erőt. Akkor ébredt fel bennem a nemzettudat, akkor ébredtem rá, hogy miért is vagyunk ott. A zsigereimben éreztem a büszkeséget a felmenőink és azok iránt a hősök iránt, akikről ezen az ünnepen megemlékezünk. Csodálatos és egyben ijesztő érzés volt. Felszabadító és mégis béklyóba záró, mert úgy tűnt, ettől más lettem.

Amikor 2012-ben a Nemzeti dalt énekeltük a Parlament előtt Dolhai Attilával, Kökény Attilával, Bársony Bálinttal, akkor is remegett a lábam. Miközben énekeltem, láttam magam előtt azt a kislányt, aki 13 évesen énekelt, és gondolatban bejártam azt az utat, amit azóta tettem meg. Én tényleg a hőseinkkel a lelkemben álltam ott ismét, és újra átéltem mindent.

Azóta is eltelt közel 10 év, de bennem ez az érzés nem enyhült, sőt! Számomra azok, akik másokért, a jövendő generációkért vagy a hazájukért az életüket áldozzák, hősök. Rájuk gondolok, ők adnak hitet és erőt, amikor azt érzem, nem bírok megbirkózni egy nehézséggel. És elszégyellem magam, ha azon kesergek, hogy Hannit már 2 órája nem tudom elaltatni, amikor eszembe jut, mit élhetett át az az anya, aki a forradalom, a szabadságharc vagy bármely más háború idején próbálta óvni a legnagyobb kincsét, a gyermekét. Ha ők túléltek, nekem is túl kell, és nem veszíthetem el a hitem.

Most biztos sokatokban felmerül, hogy mi a párhuzam a nemzettudat és a személyiség bimbózása között. Hát az, hogy rajtunk múlik, hogy a gyermekünk mennyire meri majd felvállalni a véleményét, a hitét, az elveit. Mert nézem ezt a kis életet, és azt látom, hogy mindannyian ilyen dús és gazdag ösztöntárral indulunk az életben. És itt van nekünk és a környezetünknek a legnagyobb felelőssége, hogy ebből mennyit tudunk megtartani a gyermekeinknek. Hogy ne vegyük el tőlük ezt a fajta harcos, ősi erőt. Ne törjük le a szárnyaikat, hagyjuk őket repülni, mert akkor bármire képesek lesznek.

Ilyenkor az is eszembe jut, hogy vajon milyen gyerekek lehettek ezek a hősök? Az ő szüleik hogyan próbáltak hatni rájuk, terelni őket? Honnan lett a hitük, elszántságuk, önbizalmuk, hogy később tömegeket mozgattak meg és emberek ezreit, millióit inspirálják? Hogyan születhetnek ma újabb „Petőfik”?